Átfordult világ

– Szkipe előadásaihoz a színész önálló munkájára van szükség. Akkor látszik ez legjobban, amikor egy-egy előadásra új táncosok érkeznek. Rajtuk sok esetben látom, mennyire számítanak arra, hogy irányítsa őket. De tapasztalniuk kell, hogy ez az irányítás nem történik meg. Nálunk mindenkinek saját magában kell kutatni. És ha nem tudnak magukkal mit kezdeni, magukra maradnak, és ilyenkor Szkipének sincs szüksége rájuk. Mert Szkipének nincsenek konkrét instrukciói. Nem mondja meg, hogy nekem most jobb oldalon kell kimennem, vagy csináljak úgy, mintha egy erdőben vagy egy sivatagban lennék. A kiinduló ötlet persze mindig az övé. Az általa előre megadott kellékek és témák alapján aztán szabadon improvizálunk, beindul a fantáziánk, és folyamatosan dolgozunk. Ilyenkor akár napokig teljesen szabad vagyok, és amit arról a kevés konkrét dologról gondolok, azt megpróbálom a magam módján megjeleníteni. Egy idő után megmutatom neki, és ettől kezdve Szkipével közösen dolgozunk tovább: egy részét megtartjuk, más részét elhagyjuk vagy átalakítjuk. Majdnem mindig ő dönt a végleges változatok mellett, de nekünk is van beleszólásunk.

– A 15 év alatt nem érezted úgy, hogy egyre jobban megismered őt, ezért egyre könnyebb meglátnod azt, hogy valójában mik húzódnak meg az instrukciói mögött? Nem jelenti ez azt, hogy a jeleneteket is egyre könnyebben építed?

– Nem. Sőt, az idő múlásával úgy éreztem, mintha kiüresedtem volna, ezért újítani próbáltam. Nem akartam mindig ugyanazt csinálni, nem akartam mindig ugyanúgy megmozdulni. A táncaimon is szerettem volna változtatni, más mozdulatokat fölfedezni, egy-két újabb gesztust megragadni és azt továbbfejleszteni. A Habakukban éreztem először azt, mintha kifogytam volna, mert az az érzésem támadt, hogy már mindent megcsináltunk a korábbi előadásokban.

– Mi segített át a holtponton?

– Szüntelenül kutatok és keresek magamban valamit, és emiatt számtalanszor elveszettnek hiszem magam, de utólag mindig kiderül, hogy ez csak egy pillanatnyi érzés, mert mégis mindig sikerül rátalálnom valamire. A Habakuk után például a korábbiakhoz képest más megoldást választottam. A Beckett-darabban nem kaptam bele több ötletbe, hanem egyetlen motívumot vezettem végig az előadáson.

– Mi volt ez az egyetlen motívum?

– Majdnem minden szereplő a Mercier és Camier című kisregényből indult ki. Én Valeryvel megpróbáltam a magam módján az előadás egészén végigvezetni ezt a két figurát. Korábban több figurát is megjelenítettem egy előadás alatt, most pedig igyekeztem egyetlen figuránál maradni.

– Fontos volt számotokra, hogy melyikőtök Mercier és melyikőtök Camier?

– Nem. Inkább arra figyeltünk, hogy ketten együtt mit jelentenek. A mi személyes életünk is hasonló ehhez a két alakhoz. A „tengődés-lengődés”, a „mit csináljunk”, a „nincs értelme semminek” érzése, ami az eredeti történetben benne van, nagyon ismerős volt nekünk. De főleg a köztünk a valóságosan is meglévő nagyon mély barátság kötött bennünket a két figurához. Az a barátság, amit Beckett soha nem mondott ki a könyvében, de mégis egyértelműen megérezhetjük. A figurák minden lépésénél megtapasztalhatjuk, hiszen ezek az emberek egymás nélkül nem tudnak létezni. Persze nem egy az egyben vittük színpadra azt, ami a könyvben történik, de az elesettségüket, a nemtörődömségüket, a reménytelenséget, a várakozást és a kiúttalanságot megtartottuk, bárhogyan is alakította a próbafolyamat a történetet.

A próbák idején furcsa jelenségre figyeltem fel. Miközben hónapokon át napról napra benne éltünk a történetben, azonosultunk a figurákkal, és kerestük a színpadi történet lehetséges irányait, azt tapasztaltuk, hogy szinte mágikus módon ismétlődnek a saját életünkben a regénybeli események. Félelmetes egyezéseket vettünk észre, amelyeket nem készakarva idéztünk elő. A darabban van egy jelenet, amikor Valeryvel együtt beletekerjük magunkat egy nagy szőnyegbe, majd jön egy lány, aki elalszik rajtunk. Ez az a jelenet, amikor a kisregényben Mercier és Camier elmennek közös barátnőjükhöz, Helenhez, akihez rendszeresen feljárnak, persze nem azért, hogy szeretkezzenek vele, de olykor-olykor még ez is előfordul. Egy szőnyegen történő szeretkezést ír le Beckett – ehhez hasonló eset a valóságban is megtörtént velünk.

– Először tapasztaltál ilyen mágikus összefüggést egy előadás és a saját életed közt?

–A Comediában szintén előfordult velem hasonló mágikus eset. Ott például kötelek közt táncolok, és felakasztom magam. A jelenet egy jóval korábbi élményemhez hasonlított, amelyről verset is írtam annak idején: „Az ablakon is kiugorhatott volna, vagy még ma egy kötél, / hogy átkötözzem testem. Úgy ugorjak?” Kilenc éves voltam, amikor a nagyanyám a szemem láttára lett öngyilkos. Kifestette magát, gyógyszereket vett be, befeküdt az ágyba, és kiküldött engem a szobából. Én meg rohantam a nagyapámhoz, aki rögtön hívta a mentőket. Mindez erős nyomot hagyott bennem. Tudom magamról, hogy nem lennék képes öngyilkos lenni. Ezért írtam egyszer egy olyan verset, amelyben átkötözöm magam, mert úgy gondoltam, legfeljebb így tudnék öngyilkos lenni. Amikor a Comediát csináltuk, és a kötél is szerepelt a kellékek között, rögtön eszembe jutott ez a gyerekkori élmény meg a versem, és ez a két dolog egyszerre hatott a jelenetre. Felakasztom ugyan magam, meg is halok a színpadon, de később leveszem magam a kötélről, és nevetek az egészen.

Mágikus talán az is, amikor szintén a Comediában őrültként egy ágyon félmeztelenül táncolok. A jelenet egy századelejei ideggyógyintézetben készült fotó alapján született, de előrevetített egy későbbi eseményt. Tavaly ugyanis egy hónapra a valóságban én is bekerültem egy ideggyógyintézetbe. Már minden ismerős volt ott, mert a Comediára készülve mindennel találkozhattam előre. Egy előadást csinálni azért mágikus, mert olyan, mintha a jelennel, a múlttal meg a jövővel játszanánk. Mintha a színházban mutatnánk meg mindazt, amit eleve magunkban hordozunk.

Sokszor van olyan érzésem a próbák vagy az előadások során, hogy azok a jelenetek, amelyeket éppen játszom, részeiben mintha már megtörténtek volna velem valahol. Mintha már találkoztam volna másutt is a díszletek néhány elemével, mintha már ugyanazok a kellékek játszottak volna valami szerepet az életemben máskor is. A deszkakerítéseket is – amelyek szintén sokszor megjelennek Szkipe darabjaiban – mintha már láttam volna a másik nagyanyámnál Pestlőrincen. Ilyen volt az Orfeusz létráinak tűzoltóversenye is. Ez a jelenet is mélyen megragadott, mert a nagyapám tűzoltókapitány volt a hatodik kerületben. Ezek persze véletlenek, nem tudom megmagyarázni, csak azt tudom, hogy még nagyon sok ehhez hasonlót tudnék említeni.

– Mennyire magyarázhatóak az előadásaitok ezeknek a véletlen egyezéseknek a felfejtésével?

– Úgy érzem, alapvetően ezekre épülnek az előadásaink. A kötél és a lógatás motívuma a Rinocéroszban is megjelent már. Akkortájt bukkantam rá a tarot kártya XII. lapjára, az Akasztottra. A kártyán egy fejjel lefelé lógó ember képe van. Olyan karakterű embert mutat ez a lap, aki nem érkezik el sehova. Használ bizonyos dolgokat, cselekszik, de soha nincs kiindulópontja, világában minden megfordult, és nem tudja, mi az a megérkezés. Nemcsak kiindulópontja nincs, de nincs végpontja sem*. Ez a kiindulópont és végpont nélküli világ nagyon jellemző a munkánkra, mert a mi világunk is egy átfordult és megfordult világ. Ahol előadásaink befejeződnek, ott valójában kezdődhetnének is, mint ahogy nagyon sok történet akkor kezdődik, amikor azt hisszük, hogy már befejeződött. Sokszor előfordult velem, hogy kidolgoztam egy jelenetet, beállítottuk, százszor begyakoroltuk, és a százegyedik alkalommal éreztem csak, hogy megtörtént valami, ami aztán kihatással lett az egész jelenetre. Mintha az egész munkát elölről kezdtük volna. Sokszor a többi jelenetre is hatással lehet egy-egy ilyen mágikus felismerés, és kénytelenek vagyunk akár egy fél előadásra való jelenetsortól is megválni azért, mert az előadás egésze ekkor már ezt kívánja.

Ilyenkor a jelenetek, a tárgyak önmaguktól működnek, nem mi működtetjük őket, bár sosem értettem, hogy miért. Folyamatosan érzem, hogy a mindenség itt van körülöttem, de ha csukott szemmel járok, vagy ha nem állok készen rá, akkor észrevétlenül elmegyek mellettük. Ha az előadással elkezdjük az életet, vagyis a mindenséget piszkálni, akkor rátalálhatunk ezekre a beteljesült körökre. Számomra ezek a mágikus felismerések a legfontosabbak. Azt hiszem, az egészet ezért csinálom.







* „A tarot XII. lapja az Akasztott, amely a kozmikus akaratnak önmagát megadó jellem. Zsebeiből kipotyog az arany- és ezüstpénz, annak jeléül, hogy minden evilági kötődésről lemondva új, spirituális erényeket fogad magába. ... Ebben az értelemben a tizenkettes a halál és egy magasabb szinten való feltámadás szimbóluma.” Szimbólumtár. Szerk.: Pál József és Újvári Edit Balassi Kiadó Budapest, 1997 462 p.



* „A tarot XII. lapja az Akasztott, amely a kozmikus akaratnak önmagát megadó jellem. Zsebeiből kipotyog az arany- és ezüstpénz, annak jeléül, hogy minden evilági kötődésről lemondva, új, spirituális erényeket fogad magába. .... Ebben az értelemben a tizenkettes a halál és egy magasabb szinten való feltámadás szimbóluma.” Szimbólumtár. Szerk.: Pál József és Újvári Edit. Balassi Kiadó. Budapest, 1997. 462 p.

08. 08. 4. | Nyomtatás |