A gyolcsreagálású test

Ha otthon van, hol van akkor a haza?
Ha otthon ír, hol van akkor a haza?
Ha otthon táncol, hol van akkor a haza?
Ha a színpadon táncol, hol van akkor a haza?
Ha meghal, hol van akkor a haza?
Ha meghal, hol van?
Koncz István 1997-ben meghalt.
Hol van Koncz István?
És hogyan kerül Szkipe színpadára?
Úgy, hogy aki táncol, az nem beszél.
Ketten táncolnak, nem beszélnek. Kettőjüknek van két lábuk, két mankójuk. Úgy táncolnak. Két lábuk van, azaz négy. Csak ebből kettő láb él. Kettő láb meghalt. A két halott láb nincsen a színpadon. Vagyis, ahogy hiányzik a színpadról a két halott láb, na, úgy vannak ott! Két élő bottal a két halott láb helyén. Úgy vannak ott. Nem látjuk az arcukat.
Nem látjuk az arcukat, tehát a két hiányzó láb és a két táncoló láb nincsen archoz kötve, csak a test többi részéhez. A test folytatásához, ahhoz a testhez, melynek ugyanúgy folytatása a két láb, a két bot, a két hiányzó láb és a többi folytatás.
Szkipe színházában, a JEL színházban a test folytatása a tánc.
A tánc folytatása a haza.
A haza folytatása a hiányzó láb.
A láb folytatása az eltakart arc.
Az eltakart arc folytatása a bot.
A bot folytatása a halál.
A halál folytatása a tánc.
A tánc folytatása a test.
A két táncoló test tudomást vesz a hiányról, de nem vesz tudomást a veszteségről. A veszteséget beleforgatja a botba. Onnan, a botból pedig kicsikarja a test győzelmét.
Így tesz a nádszállal. Így a deszkával. Egy szál deszkával. Egy szál náddal.
Fa. Fák. Rostok.
Fejszék, Fűrészek. Szögek. Csapok.
Asztal, szék.
Szkipe színháza a konyha színháza. A nagyok asztalhoz ülnek, az asztalhoz valaki odalép, az asztalra poharakat tesznek, az asztalra pálinkát tesznek.
A székhez a nagyok ülnek.
A gyerekek nem ülnek asztalhoz. Oda csak a felnőttek ülhetnek, akiknek botjuk van. Nádszáluk van. Kalapjuk van, és kabátjuk van. A felnőtteknek mindig van valamijük, amit a gyerekek csak bámulnak. Lefekszenek a földre, és onnan bámulnak fölfelé a konyhába, a székekre, amelyeken a felnőttek ülnek, az asztalokra, ahonnan a felnőttek a poharakat emelik, ahonnan a felnőttek a pálinkát isszák és felállnak és összehajolnak és súgnak valamit, aztán szétválnak, aztán nevetnek a felnőttek. Vagy sírnak. Vagy hallgatnak. Vagy kiabálnak.
A JEL Színházban valaki mindig ül. Valaki mindig áll. Valaki mindig sír. Valaki mindig nevet. Valaki mindig hallgat. Valaki mindig kiabál. Valaki mindig beszél. Valaki sohasem beszél. A JEL Színházban senki nem beszél. Senki nem hallgat. Senki nem táncol. Senki. Nem táncol a Sándor, a Gyula, a Szkipe, a Péter, a Györk.
A JEL Színházban, Kanizsán, fekszenek a földön, kezükben nádszál. A színpadon egy másik színpad. Ők a másik színpad előtt fekszenek, az eggyel lejjebbi színpadon. Kezükben nádszál. Fekszenek fejjel a nézők felé, kezükben nádszál. Fekszenek a hátukon. A nádszálak, mindnyájuk nádszála fölér egészen a második színpadig. A fölső színpadig, ahol asztal, székek, felnőttek voltak. Egy élő asztal, az asztal is táncolt, az asztal alatt is egy élő lakott, és ők most szabadon engedték azt az élőt, és most szeretnék azt az élőt visszaparancsolni a nádszálaikkal, vagy legalábbis innen lentről elérni a fölső színpadot. Ahová persze ők is fölmehetnének, sőt, amikor fölnőnek, föl is mennek – majd? – föl is mennek, fönt táncolni fognak. Táncolni fognak. De most még nem táncolnak, hanem elérni szeretnék, el nádszálaikkal azt az élőt és megmozdítani. A mozdíthatatlant.
Kibillenteni.
Kihozni a sodrából.
„mintha semmibe szóltam volna,”
Írta Koncz István 1996. december elején.
Kanizsán írhatta, nem mozdult ki Kanizsáról, kanizsai költő volt, magyarkanizsai, akár a nádszálak, akár a deszka.
A nádszál, a deszka, a szék és az asztal, a pohár és az üveg, a bot és a láb, az ing és a nadrág, a kalap és a kabát.
Kalap, kabát. Elmegyünk innen.
De előbb még haza szeretnék menni.
Betenni a kaput. Megállni az udvaron. Egy nádszállal elhajtani a felhőket. Egy deszkával elzárni a felnőtteket. Bezárni az ólba a felnőtteket. Bemenni a konyhába. Összekapaszkodni a többi gyerekkel. Meginni a pálinkát. Meglátni a bábut. Fölemelni a bábut. Megmutatni a bábut a többieknek. Nem félni a bábutól. Nem félni.
Nem félni. Elmondani a verset.
„az este és a reggel rendje felborult – ”
Aztán
Koncz István írta.
„és ne feledjek semmit, mi volt.
Kértem, hogy könnyű legyen a nap
A húnyó eszmélet arcán.”
Írta 1996. december elején. Amikor a bábuhoz beszélt. A nem élőhöz. A nem elveszítetthez ugyanakkor. Hanem a megtalálthoz. A megtalált bábuhoz. Saját halott, bábu önmagához. Saját halott, megtalált önmagához beszélt Koncz. A bábuhoz.
A bábuhoz, melynek a bal kezét Szkipe fogta. A jobb kezét Péter fogta. Így a bábu szíve felől Szkipe állt, míg jobbja felől Péter állt.
Fogták a bábut, és a gyolcsból kitekerték, a gyolcsból kibontották, a gyolcstól megfosztották.
„skarlátszín virágot rajzolt
amikor az első fénysugár pírja
Reggel,”
Írta Koncz István 1996. decemberében.
Fogták a bábut szeptember 12-én, és a gyolcsból kiemelték. Hajtották a gyolcsot, mint biciklit, hajtották a gyolcsot, mint puha fakérget, hajtották, mint asszonyok haját, hajtották, mint szerelmes szívüket, hajtották, mint gennyes kötést, halottak sebébe ragadt bűzlő rongyot, kapcát. Vigyáztak a testére, mintha entestük lenne, érző test, vérző és jajongó, ha ütik, ha szúrják, ha lövik. És nevet, ha örül. Mintha entestük lenne, úgy vigyázták. Mutatták neki a deszkát, mutatták a kosarakat, melyekben szemét gyűlt, s amelyeket az élők fejére tettek, a táncosok fejére, hogy ne mozdulhassanak, hogy, ha mozdulnak, alig mozdulhassanak, ha mozdulnak, féljenek, ha mozdulnak, haljanak meg. Azért!
De mozdultak és féltek és meghaltak és megszabadultak. Mert egy másik élő a fejükről a kosarat leütötte, le ám! De le, bizony! Úgy, ahogy mondom! Akár a mesében! Leütötte a szemetes kosarat az az élő, mint a pinty!  Le a fejéről és borult a szemét. És röpült a szemét és borult. Akár a konyhában a székek, poharak, pálinkák között. Az élő így csapott le, mintha súlyos kardokkal fejét venné, úgy emelte a deszkát, úgy. Nem tudtad, nézted, szabad lesz most vagy halott?
Szabad vagy halott?
Nézted.
„HÁROMSZOR KÉRTEM
Háromszor kértem a halált:
Este,
Amikor a leáldozó nap sugarai
A gyérülő lombok közt
Az ősz színeivel permetezték be a
Tűnő világot.”
Nézed, aki üt és nézed, akit ütnek.
Apró bábukat hoznak. Az apró bábukkal megismétlik. Szabad vagy halott? Szépen a fej fölé ütnek, szépen, egy picike deszkával, szépen, mint az élők az előbb a fölső színpadon.
A fölső színpadon van még egy pad vagy inkább egy rúd, innen a leghátsó sor széléről, innen még állva sem látni jól. Hogy ülnek ott, mint a madarak. Ülnek a táncosok. Nem beszélnek. Nem táncolnak. Nem. Hogy ülnek ott, mint fáradt parasztok, munka után néhány pillanatra, Este, amikor a leáldozó nap sugarai…
Vándorok, akik hazatérnek.
Vándorok, akik elindulnak.
Vándorok, akik megpihennek.
Vándorok, akik állnak.
Akik ülnek.
Akik meg.
Akik el.
Akik haza.
Amikor vége az előadásnak, akkor az utolsó képnek még nincsen vége. Az utolsó képen ül a meztelen bábu odalenn. Odalenn a színpadon, a lenti színpadon. Ül. Egy széken ül a bábu. És néz fölfelé. És fölötte ott a színpad.
Az üres színpad.
Ahol Bütyök néhány perce mondta. Nem táncolt, mondta. Azaz táncoltak a szavak, úgy mondta. Mint, aki nehezen vagy nem is tanult meg beszélni, úgy mondta. Mint, akinek elvitte a száját, a szavait. Elvitte a rák. A kiscica. Az ördög.
Mint, akinek táncol a szája. Táncolnak a szájában a szavak, a fogak, a nyelv. Mondta Bütyök. És táncolt a nyelv.
„Kértem, hogy könnyű legyen az éjszaka
És ne kísértsenek álmok.
Reggel,”
Galuskák görögtek a Bütyök szájából, a halál galuskái, jóízű halálgaluskák, melyekkel a gyolcsbábu táplálkozik és a gyolcsbábu mélyén lakó fabábu, táplálkozik és táplálkozik mind, mely az élő szájába költözik, és onnan köpködi a galuskákat, ahogy táncol a nyelv, nyel a nyelv, rág a nyelv a Bütyök szájában, és mondja a kanizsai verset, Kanizsán, a felső színpadon. Kalapban, kabátban, beszél.
Beszél. Akárha Koncz.
Akárha ő.
Beszélne.
Háromszor kértem a halált: Este, amikor a leáldozó nap sugarai a gyérülő lombok közt az ősz színeivel permetezték be a tűnő világot. Kértem, hogy könnyű legyen az éjszaka És ne kísértsenek álmok. Reggel, amikor az első fénysugár pírja skarlátszín virágot rajzolt a húnyó eszmélet arcán. Kértem, hogy könnyű legyen a nap és ne feledjek semmit, mi volt. Aztán az este és a reggel felborult – mintha semmibe szóltam volna, mondtam: haza szeretnék menni.
A függöny mögött a bábu. Üveget harap. Csikorog a bábu szájában.
Dob pereg, üvegszilánkok söpörnek a bőrön.
Csikorog az üveg. És táncol.
Táncolok. Mondja.
Táncolok a fényben.
Táncolok.
Haza.





* Nagy József (Szkipe) a JEL Színház alapító direktora, koreográfus, rendező, táncos.
Szeptember 11-én Szabadkán mutatta be az Éjfél után című darabját, amit másnap Kanizsán játszott, ahol az alkotók a darabot készítették.
Az előadás duói, triói és négyesei kissé egyenetlen intenzitásúak, kidolgozottságuk a tökéletes technikai precizitás, az improvizatív önmegvalósulás és az elnagyolt vázlatolás elegyéből áll. Inkább a részek jelentenek, mint az egész. Legalábbis a mozgásvilágra és a plánozásra ez jellemző. A mozgások belógnak a képekbe, vagy túlérnek a kereteken. A konstrukció néha megbillen. Teatralitása a JEL elemeit hordozza, mégis próbál idegenként viselkedni a JEL társaságában. Az, hogy valaki jobban táncol – Györk, Szkipe, Péter – mások pedig kevésbé „táncosak”, az nem tartozik az előadás valódi terébe. Nem tartozik a színházba. Ennek az előadásnak nem tétje a színház, de tétje az, hogy valóban a színház alkalmas-e a megmutatkozásra. A visszaszerzésre. Az újranevesítésre. Éppen ezért nem a koreográfia, még csak nem is a tér, a konstrukció vagy az éppen végig hangsúlyosan „idegen” zene a hordozó. Hanem a szó. A beszéd. A táncostól nem várt tett. A kimondás gesztusa. Az, vagyis Ő az igazi tesztanyag.  Hogy Ő kicsoda? Valaki.
Valaki, aki hazabeszél.
Az előadás plakátján a Tisza. A Tisza Kanizsánál. A fák, a víz. A vízbe benyúló móló. A móló végében áll Szkipe. Fekete nadrág, fekete zakó. Talán zakó, a feketétől alig látni. Barna cipő, a feketéből kiálló kézfejek. A feketéből kiálló, kissé fényes – napsütötte – nyakszirt, profilból a koponya, arc. Az arc – a pofa és a halánték fényesebb és az orr arcból kinéző része is – míg a többi árnyékos, takart. A szemek árnyékban. Egy reflektor árnyékai? Mert a testnek árnyéka nincsen más. Nincs a víz fölé kilépő lábnak, s nincs annak sem, ami a mólón maradt. S nincs árnyéka annak a nádszálnak sem, mely a kék ég felé nyúlik, ki a kabát gallérja mögül, a kabát – zakó? – és az ing közé szúrt nádszál, ami, akár egy könnyű ellensúly, mint a test ég felé mutató meghosszabbítása, mintha éppen a lépést állítaná meg.
A lépést a víz felé.
A kilépést. Azt, hogy vissza.
Vissza.
Úgy látom, az alakot (Szkipe) és a tájat (Tisza) erre a plakátra összemontírozták.
Úgy látom, hogy ő soha nem járt a Tisza-parton.
Vagy éppen ellenkezőleg.
Onnan soha is nem ment el.

08. 08. 5. | Nyomtatás |