A belül lét metaforái

Színpadi magánya azonban nem volt nagyobb, teljesebb, mint társulati bemutatóin. És nem engedett látni sem többet magából. Nem előre kigondoltan, csak úgy, reá jellemzően. Megnyílva is elérhetetlenül.Egy szólóest, amelyről sok mindent tudhatunk, s amely mégis a legteljesebb titok marad. Árnyékban van. Árnyékban él. Ebben a szürkés lebegésben megnyílik az Ismeretlen naplója. Miről ad hírt? És ki írja sorokat? Ki az Ismeretlen?

Olvasni lehetett, hogy a koreográfus személyes emlékeiről van szó, bennük megidéződik egy festő, egy szobrász, néhai öngyilkosok, megidéződik szülőföldjének költője, Tolnai Ottó is, aki ugyancsak „állandó szereplője a képzeletbeli panteonnak”. Olvashattunk arról is, hogy az új mű tulajdonképpen önportré, tehát az Ismeretlen Ő maga, s megtudhattunk még egy verziót, ezt épp Nagy József mondta, hogy a titokzatos figura valójában a Halál. Mintha az alkotó egyfajta automatikus írással jegyezné színpadára valakinek, talán egy szimbolikus teremtménynek az akaratát, mintha szelíd megadással teljesítené a láthatatlan lény rendeléseit. Nincs ellenállás, valódi konfliktus, nincsenek nagy emóciók, nincs nagy dráma és nincs szárnyalás. De nem azért, mert mindez nincsen. Hanem mert itt mindenre a szürkület csendje borul, a félelmet, jajszót is beissza a homály. Tompulnak az élek, bár kevéske fény megül rajtuk, a sötétség határán. Mindig a határ vonz. Határon imbolyog Nagy József alakja is, épp csak egyensúlyban, hogy ne ejtse foglyul se fény, se sötét: hogy a maga ura maradhasson. Mert az uraltság, a fegyelem, egyfajta belül élés jellemzi ezt a színházat, e színház minden elemét. Az utolsó szög vagy szálka is csak épp ott, akkor és olyan minőségben tűnhet föl, ahogy Nagy József, a mozgató akarja. A megkomponált esetlegességek között a legkisebb véletlennek sincs helye. A sokrétű értelmezési lehetőség pedig végül mindig apró tényszerűségekben és kategorikus tisztasággal mutat az Egyre, arra a tartományra, ahol a fizikai lét történései és a megfoghatatlan távlatok összecsúsznak. Nagy váltóház ez a színpad a lent és fönt között, jelen és múlt útjai hurkolódnak benne. Rég eltávozottak és távozni készülők idéződnek meg, és az ideiglenesség testei-tárgyai várnak öröklétre.
A váltóház egyszerű és titokzatos. Elsőre csupán egy sivár szobát mutat, asztallal, székkel, gyér fényű égővel: akár cella is lehetne, egy fogoly szerzetes menedéke. A részletek azonban nem tartoznak össze, nincs közük egymáshoz. Ezek a csupasz bútorok árvák a bútorok világában, vagy tán már nem is bútorok, inkább jelek, megmaradt, megmentett jelek valamilyen ismeretlen tájról. Darabról darabra föltűnnek, vannak és használódnak, ez a sorsuk. Nagy József tárgymitológiájában mindenesetre hangsúlyos szerep jut ezeknek az egyszerű formáknak, amelyek aztán gyakran meglepő metamorfózison mennek át, hirtelen váltást követelve az értelmezésben. Mindannyiszor rácsodálkozhatunk a tárgyak variabilitására, a módra, ahogy ezt az alkotó a formákban megleli, sajátjáévá teszi, s a legfinomabb eszközökkel: szinte észrevétlenül fordítva minden jelentésen. Nem lehet igazán tetten érni a pillanatot, amelyben a dolgok éppen alakulnak, szűnnek és születnek, nem vagyunk képesek elfogni a változás idejét. A váratlanban még sincs semmi váratlan, csak tudatlanság indiszpozíció. Csak nem figyeltünk. Nem nyitottunk ki még minden ajtót, nem lestünk be még minden rekeszbe, bugyorba.
Ezen a színpadon folyvást újabb terek nyílnak, szinte nem is tudni, honnan, újabb szobák, ketrecek rakódnak egymásból-egymás mögé. A falak megindulnak, s persze pontosan odacsúsznak, ahová a mértani lecke szorítja őket. Az állandó változásban azonban minden változatlan, bárhol vagy, ugyanott találod magad, énedbe falazva, magányosan. A belül lét metaforái ezek az egymásból alakuló szobák. Nagy már az első képben is sokat bíbelődik egy földre fektetett panellal. A szélén araszol, majd óvatosan rálép, meztelen talpa meg-megtapad az anyagon, mintha csak tapogatná. Talán egy kazettás üvegajtó ez, amelynek mása valamelyik kanizsai házon szolgált? Vagy a szoba-cellák analógiája? Itt mindennek előélete, vonatkozási pontja van. Az apró, szinte szöszmötölő mozdulatokat közben rövidke szünetek tördelik szét; Talán a néma tapasztalás, emlékezés (?) ideje. Különös, hogy ebben az epizódban mennyire tisztán fölismerni a pantomim eredeti mozgáskészletét, miközben e mozgásformát jellemző szellemi attitűd teljesen hiányzik; a test, a mozdulat is csak önmagát jelenti. A dolgok kívül vannak, látni, tapasztalni őket, és érezni, hogy az előadónak mélységes köze van a színpad díszletté, kellékké transzformált tárgyi világához. Ahogy simítja, mozgatja őket, ahogy hozzájuk lapul, ahogy valamit felemel, abban az átlelkesített anyag tisztelete látszik. S persze a világ összes ideje csak arra való, hogy e bensőséges műveletben elmélyedjünk. Pedig „kinn”, valahol a falakon túl egyre csak zuhog, sistereg a szél, még egy bizonytalan tartományt nyitva a belül fogalmának.
Furcsa, s talán épp a tárgyakkal való különös kapcsolatból jön, hogy nem érezni mindig lényegi különbséget a szólóest meg a társulati fellépés tónusa között. Nagy József művészei úgy egyéniségek, hogy közben, jól látható rendezői akaratból, beleolvadnak egy újabb egészbe, mert különbségeiknél erősebb bennük az azonosság, indulataiknál a neutralitás. Kissé tárgyszerűek. Ugyanakkor a tárgyak olykor mintha lélekkel bírnának; változékony és aktív részei egy-egy mozgáskombinációnak. A szólóesten is csak egyszer tűnt úgy, hogy Nagy tényleg egyedül van: amikor az átlátszó fal mögött megnyílt a fürdőszoba. Vagy inkább fürdőhelyiség, sakkmintás csempével, méretes káddal. S volt még benne valami. Valaki. Egy akasztott ember. Fehérbe tekert múmia. (Ahogy sokszor a Halált ábrázolják.) Mintha csak reá várna a hatalmas kád, akár egy szarkofág. Az alkotó filmszerűvé komponálta a jelenetet: egy bizonytalan hely, a másvilág idézeteként tárja elénk.
Az elsőre nagyon is konkrét játéktérben minden lépés, minden gesztus kioldódik a valóságból; irracionálisan hat. Nagy leemeli a magasban rögzített figurát, mintha csak a fogasról venné le. Oldalára fordítja, cipeli szépen oda-vissza, bűvészkedik vele. Olykor mintha nehéz lenne a test. Az egész procedúra olyan, mint egy kifinomult szertartás. Lassú és megmásíthatatlan. Aztán becsúsztatja terhét a hatalma kádba, majd gyengéden megbillenti a fürdőalkalmatosságot. A csöndes ringásban összeér kezdet és vég; ez a bölcső a Styx folyón ring. A fekete ruhás Nagy József magánya az előadásnak e részletében válik ténnyé, itt tapintható az a megfoghatatlan viszony, valamilyen várakozásféle, amely az alkotót hozzárendeli a naplóbeli figurákhoz, s amely láthatatlan szálakkal köti végleg földjéhez és földijeihez. Mintha az egykor tán elmulasztott s most újrajátszott történésben (mágikus elem) végre helyükre kerülnének a dolgok. Mintha Nagy József most búcsúzna régi halottaktól. Vagy nem is búcsú ez, inkább elbocsátás, az útra kelőnek áldozott szertartás. Rejtett unió. Kulcsjelenet ez, s úgy tűnik, jó úton vagyunk az Ismeretlenhez. Mielőtt azonban elbizakodottságunk kiterebélyesedhetne, rá kell döbbennünk, hogy az út valójában nem a távolba, hanem befelé, önmagunkhoz vezet. E pillanatban döntünk is, vállaljuk-e. Többnyire nem, félelemből, tudatlanságból, vagy csak tunyaságból, nyugalmunk miatt.
Nem kényelmes ez az előadás. A halálról szól. Nem a szimbolikus, borzongató figuráról, akivel egy színházi estén tét nélkül kokettálhatunk, hanem arról, aki bennünk várakozik a pillanatra. Akihez közelebb kell menni, s aki minden lépés után szelídebb, ismerősebb lesz. Végül, mikor már meg is érinthetnénk, teljesen eltűnik, megsemmisül. Nincs. Magunk vagyunk a minden, élet és halál, megkerülhetetlenül. Ezért mutathatott színpadára Nagy József is, amikor a halálról beszélt. És innen érthető Tolnai fohásza:
„kérlek, ne ments meg engem uram”


Egy ismeretlen naplója

Színpadterv: Nagy József, Rémi Nicolas
Díszlet: Michel Tardif
Jelmez: Bjanka Ursulov
Világítás:  Rémi Nicolas (Xavier Lazarini segítségével)
Festmények: Jacqueline Bosson
Videó: Thierry Thibaudeau
Saját naplója és Tolnai Ottó versei alapján a koreográfiát készítette és előadja: Nagy József