Személyes tőke

A Rimini Protokoll produkcióinak kiindulópontja minden esetben egy-egy konkrét és aktuális kérdés vagy probléma, amelyről azonban - álszentségünk vagy közömbösségünk miatt - ritkán beszélünk, vagy akár gondolkodunk el mélyebben. Az alkotók e témákat a lehető legtöbb oldalról igyekeznek megvizsgálni, a legkülönbözőbb szempontból bemutatni, ám e törekvésükben nem készen kapott vagy általuk megírt szövegekre, hanem autentikus „adatközlők" vallomásaira támaszkodnak. A gondosan „válogatott" megkérdezettek elbeszéléseiből, élettörténeteiből születik meg az a „szövegkönyv", amelyet maguk az adatközlők adnak elő. A személyes, intim vallomásokat az alkotók a témával kapcsolatos tényekkel és szakértők objektív nyilatkozataival egészítik ki, s mindezt színpadi formába öntik.

A Rimini Protokoll előadásai precíz struktúra köré épülnek fel, amelyben a témák, altémák, élettörténetek, hivatkozások, szimbólumok, valamint a színpadi történések kölcsönösen utalnak egymásra, s így a felvetett kérdés számtalan (gyakran ismeretlen vagy szokatlan) aspektusát mutatják meg. A dokumentarista megközelítés és a játék, a fikció és a tények ütköztetésének köszönhetően pedig egészen speciális színházi forma jön létre.

Fotó: Dusa Gábor

Az alkotó-hármas az elmúlt majd' tizenöt évben (számos rádiójáték és film mellett) több mint húsz előadást hozott létre, amelyeket különbözőképpen „csoportosíthatunk". A produkciók többsége színházi térben „játssza el" a szereplők történeteit, alkotja újra a felidézett eseményeket, ám egy részük színházon kívüli tereket, a város egyes pontjait vagy épületét változtatja színpaddá. Ez utóbbi csoportba tartozik pl. a Rövidítés. Krakkói akták (2004), amely a városi terek teátrális lehetőségeit használta ki, a Cameriga (2005), ahol a rigai Városi Tanács jelenleg üresen álló épületén kalauzolták végig a nézőket az egykor ott dolgozók, vagy a Cargo Sofia (2006), amelyben a közönség egy mozgó teherautó platójáról nézhette a színpaddá változott várost és autópályát, miközben két kamionsofőr történeteit hallgatta. Ugyancsak ehhez az előadástípushoz sorolhatók a kollektíva „egyszemélyes" előadásai is, vagyis a Call Cutta (2004) és a Call Cutta in a Box (2008), ahol a mobiltelefonnal felszerelt nézőket egyenként kalauzolta végig Berlinen egy-egy indiai telefonközpontos.

A színházi térben megvalósult előadások között találhatók „monotematikusak", valamint olyanok, amelyek két, egymástól látszólag független témát fonnak egybe. A rendezőhármas első közös produkciójában, a Keresztrejtvény Boxutcában (2000) idős nők mindennapjai és a Forma 1 világa kapcsolódott össze a sebesség témáján keresztül, a Blaiberg és Sweetheart19 című előadás (2006) pedig a szívátültetés és az internetes társkeresés témáját kötötte össze.

A Rimini Protokoll nem egy előadása az „embertelen" intézményekben folytatott munka emberi hátterét derítette fel, pl. Deutschland 2 (2002) a Bundestag tagjait, a Sabenation (2003) a csődbement Sabena légitársaság elbocsátott alkalmazottait, a Schwarzenbergplatz (2004) bécsi diplomatákat, az Airport Kids (2008) pedig a nemzetközi nagyvállalatok folyamatosan úton levő alkalmazottainak gyerekeit állította a mű középpontjába. Más produkciók viszont kevesek számára ismert emberi sorsokkal szembesítenek, mint a kollektíva két legújabb, 2008-as előadása: Kaegi Radio Muezzinje, amely az egyiptomi müezzinek életével foglalkozik, valamint Haug és Wetzel Fekete nyakkendő című alkotása, ahol egy német családban felnőtt örökbefogadott lány próbál vérszerinti szülei nyomára bukkanni.

A személyes történeteken és tudományos tényeken alapuló produkciók mellett a kollektíva készített „nagy narratívákból" kiinduló előadásokat is, ilyen a Wallenstein (2005) és A tőke (2006). E két Haug-Wetzel rendezésben a szereplők kevésbé direkt módon kapcsolódnak a felvetett témához, mint a Rimini Protokoll más előadásaiban - említhetjük itt a tönkrement Sabena ex-dolgozóinak kötődését a légitársasághoz a Sabenationből, a szívátültetettek és az internetes párkeresők „traumaoldó" beszámolóit a Blaiberg és Sweetheart19-ből vagy a kamionsofőrök személyes emlékekre támaszkodó, mégis fikcionális útibeszámolóját a Cargo Sofiából.

A Wallenstein esetében az alkotók Friedrich Schiller drámai trilógiáját vették alapul, s Weimarben és Mannheimben (Schiller életében fontos szerepet játszó két városban) élő embereket szólaltattak meg a színpadon, A tőke kiindulópontját pedig Marx gazdaságtani műve jelentette. A két előadást az a momentum is összekapcsolja, hogy - ismertségük ellenére - se Schiller, se Marx idézett alkotása nem tartozik az általánosan olvasott művek közé, ezért apropóként szolgálhatott a szélesebb körű problémafelvetés számára.

A tőke nem a konkrét művel, hanem az annak kapcsán felmerülő kérdésekkel foglalkozik: hogyan viszonyulunk a pénzhez, a gazdagsághoz, a munkához, a kapitalizmushoz és kommunizmushoz, Nyugat- és Kelet-Európához. Ugyanakkor e tematikus tengelyre fűződnek fel a nyolc szereplő által elbeszélt élettörténetek.

Margevics úr és Zwerg asszony - Fotó: Dusa Gábor

Az elhangzó vallomásokból és emlékekből - akárcsak a Rimini Protokoll más produkcióinak esetében - mozaikszerű kép születik, a személyes narratívák a legkisebb mértékben sem alkotnak lineáris történetet. Az előadás „menetét" mégis meghatározza egyfajta időrendiség. Marx művének első kötete 1867-ben jelent meg, „hőseink" elbeszélései pedig 100 évvel később, 1967-ben kezdődnek. A színpadon elhangzanak A tőke fontosabb „stációinak" (pl. újabb kötetek megírása, egyes fontosabb kiadások megjelenése) évszámai, majd a szereplők felidézik, hogy az egy évszázaddal későbbi évben milyen jelentős események zajlottak saját életükben (a fiatalabbak később kapcsolódnak be a mesélésbe). A hol „szólóban" elhangzó, hol összefonódó élettörténeteket időnként Marx egy-egy megállapításának felolvasása szakítja meg, s így az idézetek és a személyes vallomások kölcsönösen értelmezik egymást - gyakran finom humorral, (ön)iróniával fűszerezve.

Amikor egy-egy szereplő először szólal meg az előadás során, egy kivetítőn megjelenik a teljes neve és a foglalkozása. A résztvevők magázzák egymást, amely mintegy a téma „komolyságát" hivatott tükrözni - ellentétben pl. a Blaiberg és Sweetheart19 párkeresőinek néha erőltetett vagy bizalmaskodó tegezésével. A nyolc szereplő közül csupán egy van, aki nem saját nevében beszél, ám még ott sem beszélhetünk feltétlenül fikcióról, mivel egy általa írt (nem fiktív) életrajz alanyának alakja mögé „bújik".

A Rimini Protokoll előadásainak közreműködői - bár a színpadon önmagukat alakítják - a mű keretein belül és a szereplők között kialakuló viszonyrendszerben mégis határozottan megragadható színpadi alakokká válnak. E figurákat értelemszerűen élettörténeteik és az előadás fő témájához való viszonyulásuk határozza meg - így válik más és más színpadi karakterré pl. a szívsebész és a társkereső iroda vezetője (a Blaiberg és Sweetheart19-ben) vagy az ex-stewardess és az ex-pilóta (a Sabenationben).

Bár A tőke előadásában felmerülő kérdések - más-más szinten - mind a nyolc szereplőt érintik, Marx művéhez, illetve az abból levont vagy levonható következtetésekhez (sarkítva: a pénz és a kommunizmus fogalmához) való viszonyaik alapján mégis különböző aspektusokat képviselnek.

Kuczynski úr statisztikus és gazdaságtörténész, Marx művei és A tőke kutatója - a szereplők közül ő az, aki leginkább teoretikus szemszögből tekint a címszereplő kötetre. Margevics úr németországi születésű történész és filmrendező, de nagyrészt a Szovjetunióban, majd Lettországban élt, így mindvégig oroszul beszél  - élete során pedig többször is kötelező volt elolvasnia A tőkét. Az előadás alatt Zwerg asszony tolmácsol neki, aki hosszabb időn keresztül élt Oroszországban, jelenleg orosz fordítóként dolgozik, többek között Jelcin önéletrajzát is ő ültette át német nyelvre. Mindkét szereplő elhagyta Németországot, és Oroszországban találta meg szellemi közegét (akárcsak Marx gondolatai). Történeteikben óhatatlanul benne rejlik a kapitalizmus és kommunizmus témája is, amelyhez azonban két másik résztvevő szorosabban kapcsolódik.

Noth úr vállalati tanácsadó és egyetemi oktató, fiatalabb korában harcos kommunista volt, utcai demonstrációkat szervezett, a németországi letartóztatás elől a Kínai Népi Demokratikus Köztársaságba menekült - A tőkét pedig meggyőződésből olvasta el, többször is. Warnecke úr ellenben igen ifjú forradalmár, a németországi fiatal szocialisták mozgalmának egyik újraszervezője - a gazdasági folyamatokat Marx elméletén keresztül kívánja értelmezni, de A tőkét nem olvasta, és azt nem is tartja szükségesnek.

Kuczynski úr szakállas arca a polc nögül - Fotó: Dusa Gábor

A pénz mozzanata, vagyis a „tőke termelési folyamata" szintén élettörténeteken keresztül értelmeződik az előadásban. Mailänder úr, író, egyes szám első személyben meséli el Jürgen Harksen befektetési csaló meggazdagodásának és börtönbe kerülésének történetét. Spremberg úr, a vak telefonközpontos és lemezgyűjtő arról beszél, ahogy a Legyen ön is milliomos! játékban próbált többször is „tőkét termelni". Végül Warnholz úr, a vízvezetékszerelő arról vall, hogy korábban megszállott szerencsejátékosként hatalmas összegeket veszített, vagyis egy fordított „értékülési folyamatot" mutat be.

A szereplők történeteit kísérő színpadi történések - akárcsak a Rimini Protokoll más előadásaiban - illusztratívak: demonstrálják és újrajátsszák az elhangzottakat. Warnholz úr egy táblára felrajzolt játékgépen magyarázza el a nyerőautomaták működését, mert valódi játékgép közelébe már évek óta nem megy (pedig áll egy a színpad sarkában). Spremberg úr önjelölt dj-ként lemezgyűjteményének kuriózumai segítségével szolgáltatja a zenei háttért, Noth úr pedig újrajátssza egy évtizedekkel korábbi, filmre vett és az előadásban levetített tiltakozó akcióját.

A könyv fizikális valójában is fontos szerepet kap a színpadon. A díszlet egy hatalmas könyvespolc, amelyen A tőke kötetei sorakoznak, különböző kiadásokban, köztük egy-egy Marx  mellszobor áll, ugyanakkor a polcrendszer „zugaiba" ülnek be az éppen nem mesélő, hanem a többieket figyelő szereplők (Kuczynski úr szakállas arca éppen az egyik polc mögül bukkan fel, némi hasonlóságot sugallva a Marx-fejszobrokkal). A tőke kötetei (Spremberg úr esetében nagyalakú Braille-írásos könyvként) mindvégig a szereplők keze ügyében vannak, hogy a vonatkozó idézetet követni tudják, sőt az előadás egy pontján a közönség is megkapja a polcról lepakolt köteteket. A kezünkben tartott német nyelvű szöveg azonban holt anyag marad, amelyet a szereplők személyes és őszinte játéka tölt meg élettel.

Helgard Haug, Daniel Wetzel: Karl Marx: A tőke, I. kötet

Rimini Protokoll, Düsseldorfer Schauspielhaus

Díszlet: Helgard Haug, Daniel Wetzel, Daniel Schulz

Fény: Konstantin Sonnenson

Videotechnika: Michael Koch, Martin Hasenröhl

Dramaturg: Imanuel Schipper, Andrea Schwieter

Koncepció és rendezés: Helgard Haug, Daniel Wetzel

Közreműködők: Thomas Kuczynski, Ulf Mailänder, Talivaldis Margevics, Jochen Noth, Christian Spremberg, Ralph Warnholz, Franziska Zwerg, Sascha Warnecke

Helyszín: Nemzeti Színház

Előadások: 2009. március 23-24.

További kritikák az interneten:

Karsai György: Nyolc élet keresi Marxot

valuska lászló: A tőke a színpadon csak egyszer vicces