Személyes tőke

Helgard Haug, Daniel Wetzel: Karl Marx: A tőke, I. kötet - Rimini Protokoll, Düsseldorfer Schauspielhaus

Helgard Haug, Daniel Wetzel: Karl Marx: A tőke, I. kötet - Rimini Protokoll, Düsseldorfer Schauspielhaus

Nemzetközi Színházi Fesztiválon Karl Marx: A tőke, I. kötet címmel mutatott be előadást Rimini Protokoll, amelyet nehezen nevezhetnénk színháznak vagy társulatnak, sokkal inkább tekinthető sajátos alkotási módszernek, színpadi formának. „A Rimini Protokoll Helgard Haug, Stefan Kaegi és Daniel Wetzel különböző konstellációkban létrehozott projektjeinek összefoglaló neve" - fogalmaznak maguk az alkotók, akik a kilencvenes évek közepe óta dolgoznak együtt. Előadásaik összetéveszthetetlen ismertetőjegyei a naprakész témafelvetés, a témák dokumentarista, mégis rendkívül személyes megközelítése, valamint a színpadon önmagukat „alakító" szereplők részvétele. Helgard Haug és Daniel Wetze előadását Nánay Fanni elemzi.
Nánay Fanni

 

A Rimini Protokoll produkcióinak kiindulópontja minden esetben egy-egy konkrét és aktuális kérdés vagy probléma, amelyről azonban - álszentségünk vagy közömbösségünk miatt - ritkán beszélünk, vagy akár gondolkodunk el mélyebben. Az alkotók e témákat a lehető legtöbb oldalról igyekeznek megvizsgálni, a legkülönbözőbb szempontból bemutatni, ám e törekvésükben nem készen kapott vagy általuk megírt szövegekre, hanem autentikus „adatközlők" vallomásaira támaszkodnak. A gondosan „válogatott" megkérdezettek elbeszéléseiből, élettörténeteiből születik meg az a „szövegkönyv", amelyet maguk az adatközlők adnak elő. A személyes, intim vallomásokat az alkotók a témával kapcsolatos tényekkel és szakértők objektív nyilatkozataival egészítik ki, s mindezt színpadi formába öntik.

A Rimini Protokoll előadásai precíz struktúra köré épülnek fel, amelyben a témák, altémák, élettörténetek, hivatkozások, szimbólumok, valamint a színpadi történések kölcsönösen utalnak egymásra, s így a felvetett kérdés számtalan (gyakran ismeretlen vagy szokatlan) aspektusát mutatják meg. A dokumentarista megközelítés és a játék, a fikció és a tények ütköztetésének köszönhetően pedig egészen speciális színházi forma jön létre.


 

Fotó: Dusa Gábor

 

 

Az alkotó-hármas az elmúlt majd' tizenöt évben (számos rádiójáték és film mellett) több mint húsz előadást hozott létre, amelyeket különbözőképpen „csoportosíthatunk". A produkciók többsége színházi térben „játssza el" a szereplők történeteit, alkotja újra a felidézett eseményeket, ám egy részük színházon kívüli tereket, a város egyes pontjait vagy épületét változtatja színpaddá. Ez utóbbi csoportba tartozik pl. a Rövidítés. Krakkói akták (2004), amely a városi terek teátrális lehetőségeit használta ki, a Cameriga (2005), ahol a rigai Városi Tanács jelenleg üresen álló épületén kalauzolták végig a nézőket az egykor ott dolgozók, vagy a Cargo Sofia (2006), amelyben a közönség egy mozgó teherautó platójáról nézhette a színpaddá változott várost és autópályát, miközben két kamionsofőr történeteit hallgatta. Ugyancsak ehhez az előadástípushoz sorolhatók a kollektíva „egyszemélyes" előadásai is, vagyis a Call Cutta (2004) és a Call Cutta in a Box (2008), ahol a mobiltelefonnal felszerelt nézőket egyenként kalauzolta végig Berlinen egy-egy indiai telefonközpontos.

A színházi térben megvalósult előadások között találhatók „monotematikusak", valamint olyanok, amelyek két, egymástól látszólag független témát fonnak egybe. A rendezőhármas első közös produkciójában, a Keresztrejtvény Boxutcában (2000) idős nők mindennapjai és a Forma 1 világa kapcsolódott össze a sebesség témáján keresztül, a Blaiberg és Sweetheart19 című előadás (2006) pedig a szívátültetés és az internetes társkeresés témáját kötötte össze.

A Rimini Protokoll nem egy előadása az „embertelen" intézményekben folytatott munka emberi hátterét derítette fel, pl. Deutschland 2 (2002) a Bundestag tagjait, a Sabenation (2003) a csődbement Sabena légitársaság elbocsátott alkalmazottait, a Schwarzenbergplatz (2004) bécsi diplomatákat, az Airport Kids (2008) pedig a nemzetközi nagyvállalatok folyamatosan úton levő alkalmazottainak gyerekeit állította a mű középpontjába. Más produkciók viszont kevesek számára ismert emberi sorsokkal szembesítenek, mint a kollektíva két legújabb, 2008-as előadása: Kaegi Radio Muezzinje, amely az egyiptomi müezzinek életével foglalkozik, valamint Haug és Wetzel Fekete nyakkendő című alkotása, ahol egy német családban felnőtt örökbefogadott lány próbál vérszerinti szülei nyomára bukkanni.

A személyes történeteken és tudományos tényeken alapuló produkciók mellett a kollektíva készített „nagy narratívákból" kiinduló előadásokat is, ilyen a Wallenstein (2005) és A tőke (2006). E két Haug-Wetzel rendezésben a szereplők kevésbé direkt módon kapcsolódnak a felvetett témához, mint a Rimini Protokoll más előadásaiban - említhetjük itt a tönkrement Sabena ex-dolgozóinak kötődését a légitársasághoz a Sabenationből, a szívátültetettek és az internetes párkeresők „traumaoldó" beszámolóit a Blaiberg és Sweetheart19-ből vagy a kamionsofőrök személyes emlékekre támaszkodó, mégis fikcionális útibeszámolóját a Cargo Sofiából.

A Wallenstein esetében az alkotók Friedrich Schiller drámai trilógiáját vették alapul, s Weimarben és Mannheimben (Schiller életében fontos szerepet játszó két városban) élő embereket szólaltattak meg a színpadon, A tőke kiindulópontját pedig Marx gazdaságtani műve jelentette. A két előadást az a momentum is összekapcsolja, hogy - ismertségük ellenére - se Schiller, se Marx idézett alkotása nem tartozik az általánosan olvasott művek közé, ezért apropóként szolgálhatott a szélesebb körű problémafelvetés számára.

A tőke nem a konkrét művel, hanem az annak kapcsán felmerülő kérdésekkel foglalkozik: hogyan viszonyulunk a pénzhez, a gazdagsághoz, a munkához, a kapitalizmushoz és kommunizmushoz, Nyugat- és Kelet-Európához. Ugyanakkor e tematikus tengelyre fűződnek fel a nyolc szereplő által elbeszélt élettörténetek.



 

Margevics úr és Zwerg asszony - Fotó: Dusa Gábor

 

 

Az elhangzó vallomásokból és emlékekből - akárcsak a Rimini Protokoll más produkcióinak esetében - mozaikszerű kép születik, a személyes narratívák a legkisebb mértékben sem alkotnak lineáris történetet. Az előadás „menetét" mégis meghatározza egyfajta időrendiség. Marx művének első kötete 1867-ben jelent meg, „hőseink" elbeszélései pedig 100 évvel később, 1967-ben kezdődnek. A színpadon elhangzanak A tőke fontosabb „stációinak" (pl. újabb kötetek megírása, egyes fontosabb kiadások megjelenése) évszámai, majd a szereplők felidézik, hogy az egy évszázaddal későbbi évben milyen jelentős események zajlottak saját életükben (a fiatalabbak később kapcsolódnak be a mesélésbe). A hol „szólóban" elhangzó, hol összefonódó élettörténeteket időnként Marx egy-egy megállapításának felolvasása szakítja meg, s így az idézetek és a személyes vallomások kölcsönösen értelmezik egymást - gyakran finom humorral, (ön)iróniával fűszerezve.

Amikor egy-egy szereplő először szólal meg az előadás során, egy kivetítőn megjelenik a teljes neve és a foglalkozása. A résztvevők magázzák egymást, amely mintegy a téma „komolyságát" hivatott tükrözni - ellentétben pl. a Blaiberg és Sweetheart19 párkeresőinek néha erőltetett vagy bizalmaskodó tegezésével. A nyolc szereplő közül csupán egy van, aki nem saját nevében beszél, ám még ott sem beszélhetünk feltétlenül fikcióról, mivel egy általa írt (nem fiktív) életrajz alanyának alakja mögé „bújik".

A Rimini Protokoll előadásainak közreműködői - bár a színpadon önmagukat alakítják - a mű keretein belül és a szereplők között kialakuló viszonyrendszerben mégis határozottan megragadható színpadi alakokká válnak. E figurákat értelemszerűen élettörténeteik és az előadás fő témájához való viszonyulásuk határozza meg - így válik más és más színpadi karakterré pl. a szívsebész és a társkereső iroda vezetője (a Blaiberg és Sweetheart19-ben) vagy az ex-stewardess és az ex-pilóta (a Sabenationben).

Bár A tőke előadásában felmerülő kérdések - más-más szinten - mind a nyolc szereplőt érintik, Marx művéhez, illetve az abból levont vagy levonható következtetésekhez (sarkítva: a pénz és a kommunizmus fogalmához) való viszonyaik alapján mégis különböző aspektusokat képviselnek.

Kuczynski úr statisztikus és gazdaságtörténész, Marx művei és A tőke kutatója - a szereplők közül ő az, aki leginkább teoretikus szemszögből tekint a címszereplő kötetre. Margevics úr németországi születésű történész és filmrendező, de nagyrészt a Szovjetunióban, majd Lettországban élt, így mindvégig oroszul beszél  - élete során pedig többször is kötelező volt elolvasnia A tőkét. Az előadás alatt Zwerg asszony tolmácsol neki, aki hosszabb időn keresztül élt Oroszországban, jelenleg orosz fordítóként dolgozik, többek között Jelcin önéletrajzát is ő ültette át német nyelvre. Mindkét szereplő elhagyta Németországot, és Oroszországban találta meg szellemi közegét (akárcsak Marx gondolatai). Történeteikben óhatatlanul benne rejlik a kapitalizmus és kommunizmus témája is, amelyhez azonban két másik résztvevő szorosabban kapcsolódik.

Noth úr vállalati tanácsadó és egyetemi oktató, fiatalabb korában harcos kommunista volt, utcai demonstrációkat szervezett, a németországi letartóztatás elől a Kínai Népi Demokratikus Köztársaságba menekült - A tőkét pedig meggyőződésből olvasta el, többször is. Warnecke úr ellenben igen ifjú forradalmár, a németországi fiatal szocialisták mozgalmának egyik újraszervezője - a gazdasági folyamatokat Marx elméletén keresztül kívánja értelmezni, de A tőkét nem olvasta, és azt nem is tartja szükségesnek.


 

Kuczynski úr szakállas arca a polc nögül - Fotó: Dusa Gábor

 

 

A pénz mozzanata, vagyis a „tőke termelési folyamata" szintén élettörténeteken keresztül értelmeződik az előadásban. Mailänder úr, író, egyes szám első személyben meséli el Jürgen Harksen befektetési csaló meggazdagodásának és börtönbe kerülésének történetét. Spremberg úr, a vak telefonközpontos és lemezgyűjtő arról beszél, ahogy a Legyen ön is milliomos! játékban próbált többször is „tőkét termelni". Végül Warnholz úr, a vízvezetékszerelő arról vall, hogy korábban megszállott szerencsejátékosként hatalmas összegeket veszített, vagyis egy fordított „értékülési folyamatot" mutat be.

A szereplők történeteit kísérő színpadi történések - akárcsak a Rimini Protokoll más előadásaiban - illusztratívak: demonstrálják és újrajátsszák az elhangzottakat. Warnholz úr egy táblára felrajzolt játékgépen magyarázza el a nyerőautomaták működését, mert valódi játékgép közelébe már évek óta nem megy (pedig áll egy a színpad sarkában). Spremberg úr önjelölt dj-ként lemezgyűjteményének kuriózumai segítségével szolgáltatja a zenei háttért, Noth úr pedig újrajátssza egy évtizedekkel korábbi, filmre vett és az előadásban levetített tiltakozó akcióját.

A könyv fizikális valójában is fontos szerepet kap a színpadon. A díszlet egy hatalmas könyvespolc, amelyen A tőke kötetei sorakoznak, különböző kiadásokban, köztük egy-egy Marx  mellszobor áll, ugyanakkor a polcrendszer „zugaiba" ülnek be az éppen nem mesélő, hanem a többieket figyelő szereplők (Kuczynski úr szakállas arca éppen az egyik polc mögül bukkan fel, némi hasonlóságot sugallva a Marx-fejszobrokkal). A tőke kötetei (Spremberg úr esetében nagyalakú Braille-írásos könyvként) mindvégig a szereplők keze ügyében vannak, hogy a vonatkozó idézetet követni tudják, sőt az előadás egy pontján a közönség is megkapja a polcról lepakolt köteteket. A kezünkben tartott német nyelvű szöveg azonban holt anyag marad, amelyet a szereplők személyes és őszinte játéka tölt meg élettel.

 

 

 

Helgard Haug, Daniel Wetzel: Karl Marx: A tőke, I. kötet

 

Díszlet: Helgard Haug, Daniel Wetzel, Daniel Schulz

Fény: Konstantin Sonnenson

Videotechnika: Michael Koch, Martin Hasenröhl

Dramaturg: Imanuel Schipper, Andrea Schwieter

Koncepció és rendezés: Helgard Haug, Daniel Wetzel

Közreműködők: Thomas Kuczynski, Ulf Mailänder, Talivaldis Margevics, Jochen Noth, Christian Spremberg, Ralph Warnholz, Franziska Zwerg, Sascha Warnecke

Helyszín: Nemzeti Színház

Előadások: 2009. március 23-24.

 

További kritikák az interneten:

Karsai György: Nyolc élet keresi Marxot

valuska lászló: A tőke a színpadon csak egyszer vicces

 

09. 03. 26. | Nyomtatás |