Mennyi a harminc?
A Győri Balett 30 éve
4. rész
Egy kultúrára éhes város, amely tűzön-vízen keresztül kitart a nevét viselő balett-társulat mellett. Egy menedzser szemléletű balettigazgató, aki szívén hordozza a rá bízott táncművészek sorsát. Egy növekvő létszámú társulat, ahol az új évezred első évtizedének második felére már három művészgeneráció dolgozik együtt. De ki fog itten koreografálni, kérem szépen? Králl Csaba elemzése a Győri Balett történetéről az előadások kritikai recepciója alapján. 4. rész.
Hogy ki? Például Demcsák Ottó, az ügyeletes házi jolly joker (Utolsó csók), vagy Dmitrij Simkin, a fiatal wiesbadeni szólótáncos, aki élete első koreográfiáját készítette a Győri Balettnek (Petruska), vagy Bill de Young, José Limón és Lester Horton egyik tanítványa, aki – a társulat stílusától szokatlan – narratíva nélküli absztrakt balettel lepte meg az együttest (Most). Finoman szólva is: nehezen összeegyeztethető táncfelfogások, témák, koreográfiai minőségek – mindez persze egy estén. Ami egyértelművé tette, hogy 1995-ben sem törik meg a sokat kárhoztatott tendencia, miszerint – vezető koreográfus és legalább körvonalakban megragadható művészeti elképzelés híján – Győrben továbbra is azt tálalnak fel, ami a kamrában hirtelen az igazgató-főszakács keze ügyébe kerül.
Demcsák Utolsó csók című kettősében a nő „többméteres, vastag vörös pórázon tartja” a férfit, de Kaán Zsuzsa szerint a szereplők magánéletében „bízvást több az intimitás”, mint „színpadi alteregóik akcióiban”, ahol „jobbára a dekorativitás uralkodik, igazi érzelmi mélységek nélkül”. A dekorativitás Bill de Young darabjának is kulcsszava volt, noha „a tizenöt táncos egyelőre még nem teremtheti meg a koreográfus stílusából kibontható formai szépség maximumát.” (Kaán). Dmitrij Simkin Petruskájával egészen más a helyzet. A koreográfus egy „tipikusan közép-kelet-európai művész világlátásával értelmezi újjá” Sztravinszkij egyfelvonásosát, így „a Mihail Fokin-féle szecessziós mesebalett tragikus felhangjait nála egyértelműen a politikai szatíra váltja fel.”1[1]
[1] A bekezdés idézetei: Kaán Zsuzsa: Három végpóz, Élet és irodalom, 1995. november 10.
