Lakatlan égbolt alatt

Székely János 1972-ben írt drámája a társadalomban érvényesülő dominanciaelv működését kutatja: a hatalom kiterjedésének politikai és egzisztenciális vetületeire kérdez rá, és a hatalomhoz való emberi viszonyokról, attitűdökről, életstratégiákról gondolkodik. Olyan ez a darab, mint egy laboratórium: ismétlődő körökben, azaz lényegében ugyanolyan, ám egy-egy feltételében mégis módosult helyzetekben vizsgálja mindvégig ugyanazokat az alapkérdéseket. A három képből (és egy epilógusból) álló dráma alapkonfliktusa, hogy Petronius, Caligula szíriai helytartója be tudja-e állítani a zsidók tiltakozása ellenére a császár szobrát a jeruzsálemi templomba. Mindhárom kép ugyanazzal a felszólítással kezdődik: most már igazán itt az idő, hogy a császári parancsot végrehajtsák, és választani csak az önkéntes megadás, ill. a fegyveres végrehajtás közt lehetséges. A konfliktus mindhárom képben lényegében ugyanazzal a gyakorlati eredménnyel zárul – a helytartó nem tesz eleget a császári parancsnak –, ám a de facto ugyanolyan kimenetelek mögött más és más megfontolás áll. Az első disputát a szobor bevitelének kimondatlan halogatása követi, a második menet a végrehajtás nyílt elhalasztását hozza, míg harmadszor a dilemma megoldására végleges döntés születik.

Fodor Tamás - Fotó: Dusa Gábor

Ha nagyon egyszerűen akarnánk megfogalmazni, akkor a Caligula helytartójában nem történik semmi, pontosabban a semmi, a nem cselekvés történik meg. Legfőbb drámai tárgya a megtorpanás. Az a racionálisan meg nem ragadható pillanat, amikor valami a tudat, a lélek mélyén átfordul, amikor az addig érzékelt utak helyett valami új tárul fel. A helytartónak a főpappal, Barakiással folytatott disputája, a római követtel, Deciusszal való beszélgetései ehhez a ponthoz vezetik el Petroniust. Döntésével nemcsak egy politikai dilemmát old meg, hanem saját létének legbelső, lényege szerinti mibenlétéről jut fontos belátásra. (Az ’ábrázolja’ és a ’jelenti’, azaz a látszólagos és a lényege szerint való kettősségének firtatása végighúzódik az egész drámán, ennek újabb és újabb körökben való felvetése a darab egyik legfontosabb gondolati tartópillére.)                 

Nagypál Gábor, Tóth József, Fodor Tamás, Tamási Zoltán - Fotó: Dusa Gábor

Szikszai Rémusz előadása a belátásnak ebből a pillanatából indít. Az előjátékban Petroniust (Nagypál Gábor) látjuk, nekünk háttal egy üres üvegtárlón ül. Rágyújt, aztán félig mezítláb lassan hátrasántikál a teret lezáró függönyhöz, felveszi a szandálját, és kimegy. Ugyanezt a képet látjuk majd, csak épp szemből, amikor megszületik benne a döntés, hogy mégse viszi be a szobrot a templomba. Ami a két kép közt történik: a legnemesebb értelemben vett vita. A kiindulópont az egymásra figyelés: „Figyelsz?” – kérdi a helytartó, és Barakiás (Fodor Tamás) már-már mosolyogtató buzgósággal válaszolja: „rendkívül figyelek, uram.” Mégsem vélhetjük ironikusnak a rabbi szavait, mert Fodor Tamás Barakiásának épp a dolgok mélyére hatolni kívánó fürkésző tekintet, a mindenre kiterjedő figyelem a legszembetűnőbb jellemzője. Mindent érzékel, és mindenre reagál is, állandó kommunikációban áll a környezetével. Az érteni vágyás nála nem tárgyalási taktika, hanem a világhoz, a másik emberhez való eredendő hozzáállás.

Ez az érteni vágyás munkál Nagypál Gábor Petroniusában is. Annak ellenére, hogy katonás, szálfaegyenes tartással és világos parancsokkal érkezett, a magabiztos, hanyagul fölényes helytartó mégis ott marasztalja a főpapot: „meg akarok érteni valamit!” Láthatóan Petronius számára az egész szobor-ügynek nincs igazi fontossága, valódi súlya, mint ezt a császár nevetségesen pici, ám hatalmas posztamensre állított szobra is jelzi. Katonaként mérlegelve az előre látható veszteségeket, egyszerűen nem éri meg számára az ügy, hogy erőszakkal szerezzen érvényt a parancsnak. És bár a célja világos – tegyék meg ezt önként a zsidók –, négyszemközt maradva vele mégsem megpuhítani igyekszik a rabbit, hanem egyenrangú partnerként vitát kezdeményez. Nagypál Gábor és Fodor Tamás hallatlanul pontosan, sok apró gesztussal mutatja meg, hogy a helytartó hihetetlennek tetsző nyíltsága hogy oszlatja el fokról-fokra a rabbinak a – helyzettel szemben érzett – kezdeti gyanakvását. A zsidó államtanács távoztával Petronius leülteti, és a kezében tartott, nemrég sodort cigarettával kínálja Barakiást. A leereszkedő, bratyizó (bár nem annak szánt) gesztust önkéntelen viszolygással hárítja el a rabbi. Nem sokkal később Petronius, érvelése közben, mintegy automatikusan Barakiás kezébe nyomja a cigarettát, amit az jó ideig idegenül tartogat a kezében. Majd egyszer csak a beszélgetés hevében kiveszi a kezéből, amitől a rabbi láthatóan megkönnyebbül, még meg is törli utána a kezét. Szépen rímel erre a játékra az a kép, amikor a végleges döntést meghozó helytartó mellé odaül az üvegtárlóra Barakiás, és végre elfogadja Petronius égő cigarettáját.

Fodor Tamás, Nagypál Gábor - Fotó: Dusa Gábor

Fodor Tamás Barakiása inkább kisember, mint bölcs államférfi. Tudatában van – ezt kicsit görnyedt tartása is mutatja – a helytartó teljhatalmának, de az elkeseredés nem vált ki belőle olyan nyílt és erőszakos ellenállást, mint Júdásból (Tóth József). Respektálja az erőt, mégis képes emberként megszólítani Petroniust. Bár disputájuk során sokféle érzet – félelem, érdeklődés, öröm, undor – tolul fel benne, nem ezek vezetik: „ahol nincs jó szív, lehet józan ész”, mondja, és eszerint is érvel, és tud olyat mondani, kérdezni, ami beül a másik fülébe. Barakiás érveiből hiányzik a manipulálás szándéka, nem retorikával akarja meggyőzni partnerét, hanem nyílt, egyszerű, mégis a dolgok mélyére világító kérdésekkel. Benne a rendíthetetlen kitartás és konok állhatatosság (amit annak tudata erősít, hogy egy egész közösség áll mögötte) nyíltsággal társul. (Szemben a lojális királlyal, Agrippával – Tamási Zoltán –, aki ugyan a békesség nevében keresi a kompromisszumot, de szavai mögött mégis mindig érződik egy leheletnyi gúny.)

Székely János drámájának színrevitelekor megkerülhetetlen kérdése a rendezőnek, hogyan is nézzen ki Caligula szobra, mert ez a tárgy (vagy éppen a hiánya) az általa megtestesített hatalomról tud érzékletesen beszélni. Szikszai Rémusz és a tervező Varga Járó Ilona nem egy szobrot hozott be a színre, hanem több mint féltucatot. A már részletezett nyitókép után – Tom Waitsnek a Woyzeckhez írt egyik dalára – csuklyás alakok sietnek be, és a háttérből előgurított ládákból sietősen kicsomagolják, sőt a ládák tetejére mint posztamensekre ki is állítják a bennük utazó szobrokat. A szobrokon szembetűnő a sokféleség: a téma ugyanaz (nő, nőiség), ám annak felfogása ahány, annyiféle – különböző korokból, kultúrákból érkeztek. Hozzájuk képest a császár szobra („ez az izé”) kicsit más ugyan, de a feladat azzal is csak ugyanaz, mint a többivel: a helyére kell tenni. Caligula szobrának törpesége olyan hatalmat sejtet, amit nehéz komolyan venni, a belőle kiolvasható nagyratörő kisszerűség nevetségesnek tűnik, legfeljebb megvetést ébreszt. Még meg is lehet legyinteni a császári paranccsal. A szobor túlméretezett talapzata azonban titkot rejt. Az utolsó képben Petronius felnyitván a doboz tetejét egy dunsztosüveget emel ki, benne egy halott magzattal. Kegyetlen fricska: mindaz, aminek a nevében, amitől rettegve képes volt mindenre, az talán sosem volt. Elvetélt, mielőtt világra jöhetett volna. Vagy talán mégsem az önkényre törő hatalom az illúzió, csak az a hit, hogy bűn nélkül megúszható a szolgálata?






Székely János: Caligula helytartója

VÁDLI Alkalmi Színházi Társulás

Díszlet: Varga Járó Ilona, Szikszai Rémusz

Jelmez: Papp Janó

A rendező munkatársa: Gyulay Eszter

Produkciós vezető: Kulcsár Viktória

Rendező: Szikszai Rémusz

Szereplők: Nagypál Gábor, Fodor Tamás, Király Attila, Huszár Zsolt  szerepében  Szikszai Rémusz, Kovács Krisztián, Tamási Zoltán, Tóth József, Fekete Zsolt, Varga Ádám