A sebezhetők ereje

Befelé menet kényelmesen elhaladunk a nézőtér mellett (mintha magától értetődő lenne, hogy nem oda ülünk), és rögtön a színpadon, annak is a hátsó részében kezdjük a nézői munkát (mert munka ez, a legjobb értelemben). A minimális eszközökkel dolgozó előadás térhasználata változatos: a színészhallgatók játszanak a színpadon az összehúzott függöny előtt, majd a teljes nézőtérrel a háttérben, mi pedig „hátulról” láthatjuk az egész működési mechanizmust: ahogyan a függöny működik, ahogyan a trégerek jönnek le, ahogyan zene kerekedik. Ez mind munka: a függönyt és a trégereket kézi erővel kell leengedni, a zongoránál Ophélia ül, a fényváltásokat (amikre egy szöveges résszel az előadás legelején külön fel is hívják a figyelmünket) a rendező kezében tartott hordozható kis kapcsolódoboz irányítja. A hallgatók bejátsszák a zsinórpadlást (a sírásó-jelenetben felülről néznek ránk, mintha sírban ülnénk), a süllyedőket (Ophélia temetésén a két testvér: a halott húg, a bosszúszomjas báty és a megdöbbent szerelmes három csapóajtón keresztül a színpad alatt kergetik egymást, mindig máshol bukkanva fel a föld felszínére). A színház a színházban jelenet előtt (szünet gyanánt) mindannyian egy színpad alatti (?) öltözőbe zsúfolódva hallgatjuk Hamlet instrukcióit a színészi játékhoz. Majd a jelenet idejére újra a nézőtérre ülünk (egyébként megszokott helyünkre), végül vissza a színpadra, ahol a vízszintes rácsként leeresztett trégerek szinte bezárnak minket. Rajtuk egyensúlyoznak a levegőben lógva a párbajozók, lebegnek a halottak.

A rendezés díszletként azt használja ki, amit készen talál a szinte üres színpadon, az alatt, fölött, a nézőtéren. Azt viszont rengeteg fantáziával. A jelmezek és a kellékek egy nyolcvanas évekbeli iskolai ünnepséget idéznek: sportversenyen nyert kupák, érmek, fehér ingek, fekete zakók és nadrágok, matrózblúz és rakott szoknya. E tárgyak megteremtenek egyfajta légkört, asszociációkat hívnak elő: a folyamatos verseny, teljesítés, az ünneplőben feszengés, a reprezentáció hazug látszatának érzését. Szinte érezni a tanévzáró ünnepély unalmát, az iskolai díszterem porosságát, a jól teljesítő diákok szüleinek fáradt büszkeségét. De ez csak futó benyomás, nincs időnk erre koncentrálni, mert itt a szövegen, annak értő tolmácsolásán, elemzésén, átadásán, a szavak megdolgozásán van a hangsúly. Annál is inkább fontos ez, mert – és alighanem ez nem ritka – nagyrészt középiskolások ülnek a nézőtéren. Nekik, bele a szemükbe, bele a fejükbe szólnak keresetlenül, sokszor hétköznapi természetességgel és sebességgel ezek a nem egyszerű mondatok. Fiatalok szólnak fiatalokhoz hatalmas lendülettel, életerővel, intenzitással, küzdelemre való kedvvel. Nemcsak, hogy „leporolják nekik a klasszikust”, de hogy valóban élettel telivé, átérezhetővé, téttel telivé tegyék.

E Hamlet-előadásban nem csak azért érezzük, hogy nagy a kockázat, a tét, mert fiatal, alakulófélben lévő művészek mutatják meg magukat olyan merészséggel, őszinteséggel, pőrén, azzal a fajta meztelenséggel, sebezhetőséggel, ami a személyes, belső vallomás sajátja. Vagy mert a mesterség tanulásának folyamata együtt (kell) jár(jon) a kísérletezés bátorságával, elszántságával, szabadságával. A rendező olyan formát választ tanítványainak, ami plusz kockázatot rejt. Izgalmas helyzetet teremt egyrészt azzal, hogy végig fényben vagyunk mi, nézők, és a színészhallgatók számos megszólalásukat közvetlenül hozzánk intézik, bele egyenesen az arcunkba, farkasszemet nézve velünk, mintha beszélgetőpartnereik lennénk. Vagy a színpadot újra visszafoglalva mi vagyunk a norvég sereg, akik vonulását Hamlet döbbenten nézi végig. Velünk vitatkozik, bennünket instruál. Azzal, hogy a játék a nézőket bizonyos pontokon jelenlévővé teszi, a játszók jelenlétének erejét is kiemeli, aláhúzza, megsokszorozza. A nézők nem a sötétben ülő arctalan massza, hanem tekintetek, arcok, reakciók sokasága. A játszóknak néha szerepen kívül, civilben kell irányítaniuk minket, figyelmen kívül hagyni váratlan helyzeteket vagy reagálni rájuk. Ez a pengeélen táncolás kiélesíti az érzékeket, a figyelmet, éberré teszi a játszókat.

Annál is inkább, mert a rendező Zsótér Sándor erre rátesz még egy lapáttal: az események menete közben, úgy tűnik, a hallgatók számára sem kiszámított, váratlan helyeken, pontokon (természetesen jól megkomponáltan) megakasztja a játékot, és (talán Brechttől?) idegen szövegeket olvas be, megszólítva civil nevén azt a hallgatót, aki újra elismétli majd a sorokat – melyek mindig kapcsolódnak a cselekmény adott pillanatához, árnyalva azt, más nézőpontot adva. Néhol az események folyamát megakasztva kijelöl fontos pontokat. Máskor a játékmódra, a színházi helyzetre, a színész feladatára reflektál. „Elidegenít”, kizökkent egy pillanatra, megforgatja a gondolkodás kerekét, és új jelenlétre ébreszt. A színészhallgatókat pedig óriási kihívás elé állítja: koncentrációra, figyelemre, átkapcsolásra és visszakapcsolásra, az érzelmek kontrolljára, éber készenlétre ösztönzi őket. Sebezhetővé teszi őket, egy pillanatnyi bizonytalanságot okozva, hogy utána újra visszazökkenjenek a játék folyamába. Nem engedi, hogy túláradjanak az érzelmek – tisztán tartja a fejet. És ebben a sebezhetőségben, a kockázat fényében villan meg az erő. Mi, nézők pedig tisztelettel adózunk az erőfeszítésnek, a jelenlétnek, a gyors reakcióknak.

A vizsgaelőadásoknál megszokott szerepátvételek nem csak a hallgatóknak adnak lehetőséget, hogy mindannyian megmutassák magukat többféle szerepben (ahogyan Zsótér Sándor meséli egy vele készült interjúban: „Azt akartam, hogy a munka próbára tegye őket, s a tizenegy hallgató foglalkozzon több szereppel. A szép lány játsszon sírásót és öreg hullát,  egy másik szép lány a figyelni tudó Horatiót. Emelkedett fiú vicceset, szép fiú görényt.”), de tágabb teret adnak az értelmezési lehetőségeknek, gazdagítják a lehetséges jelentések palettáját. Minden hallgató megkapja a maga feladatát, meg kell küzdenie a maga kihívásával. És így tud mindegyikőjük emlékezetes pillanatokat ajándékozni a nézőknek, ahogyan Csapó Attila Osricként, Mészáros Blanka sírásóként és szellemként, Janka Barnabás Laertesként. Részletek kapnak jelentőséget, például Szabó Erika-Gertrúd és Vecsei Miklós-Claudius háttérbeli lassú tánca mindent elmond az új házasságról. Bach Kata(!), Zoltán Áron, Csapó Attila, Vecsei Miklós, Tóth András, Tóth János Hamlet útjának különböző fázisait, a dán királyfi lelkiállapotait más-más fénnyel világítja meg. A főhős különböző arcai egy nagy mozaikká állnak össze. Minden arca igaz, hiteles: így lesz egyszerre törékeny, lendületes, labilis, kétségbeesett, higgadt, szenvedélyes vagy akár rezignált. A legnagyobb lehetőségeket ifjabb Vidnyánszky Attila kapja, és nagyszerűen tud élni velük. Minddel. Ahogyan Poloniusként elszteppeli a ravaszság zsonglőr-abc-jét, ahogyan Hamletként a színészeket (bennünket, nézőket is beleértve) instruálja, ahogyan Zsigmond Emőkével az egérfogó jelenetből szó szerint vérfürdőt csinálnak (amit a többi szereplő felháborodottan csak „alternatív fos”-nak titulál). Szuverén, okos, lendületes és értő játék az övé, meglepő, már-már zavarba ejtő bölcsességével és jól irányított, kimeríthetetlen energiáival.

Különleges munka ez az osztály tagjainak, és különleges élmény a nézőknek.

Színház- és Filmművészeti Egyetem

Zene: Tallér Zsófia

Rendező: Zsótér Sándor

Szereplők: Bach Kata, Csapó Attila, Janka Barnabás, Mészáros Blanka, Szabó Erika, Tóth András, Tóth János, Vecsei Miklós, ifj. Vidnyánszky Attila, Zoltán Áron, Zsigmond Emőke

Helyszín: Ódry Színpad