Keserű indulatok

Az amatőr és alternatív hagyományokat a profizmussal egyesítő Pécsi Harmadik Színház 1986-os megalakulása óta a magyar dráma színrevitelét tekinti az egyik legfontosabb feladatának. Magyar klasszikusok (Füst Milán, Örkény István) darabjai mellett rendre műsorra tűzték kortárs szerzők műveit is (Korniss Mihály, Spiró György, Háy János), jónéhányat ezek közül ősbemutatóként (Spiró: Kvartett; Szappanopera, Háy: Herner Ferike faterja; Sultz Sándor, Kiss Judit Ágnes darabja).
Nemcsak ez a következetesség tiszteletet parancsoló, hanem az a szakmai nívó is, amellyel Vincze János működteti a színházát, amely ugyan rendelkezik önálló épülettel, de nincs saját társulata, a produkciókra alkalmilag szerződnek színészek (bár a visszatérő nevekből világosan kirajzolódik egy virtuális társulat). Saját produkciói mellett (amelyekben a gyerekelőadásoknak is fontos hely jut) kiterjedt befogadó programot is működtet a Pécsi Harmadik Színház, amely az egyik legérdekesebb vidéki színházi műhelynek tűnik, még ha a megérdemeltnél kevesebb figyelem (s még kevesebb támogatás) is jut nekik.

Következetes lépésnek tűnik az is, hogy Vincze János a Bányavirágot tűzte műsorra, mert valóban az utóbbi évek legjobb kortárs magyar darabjáról van szó. Nyilván azzal is tisztában volt, hogy igazi szakmai sikert ezzel a választásával nem érhet el, hisz egy olyan darabról van szó, amelyet már felfedeztek (sőt bizonyos értelemben divatba is jött), ugyanakkor nemcsak a drámát, hanem a különböző előadásait is többszörösen már díjazták – többek között a Pécsi Országos Színházi Találkozón is. És nyilván azt is tudta Vincze János, hogy mindenki a korábbi bemutatókhoz fogja méricskélni a rendezését, amellyel kapcsolatban a legfontosabb kérdés az lesz, hogy sikerült-e újat mondania, az eddigi előadásokhoz képest tud-e új színeket, eddig rejtett összefüggéseket előcsalogatni a darabból.

A Pécsi Harmadik Színház előadásában talán az a legvonzóbb, hogy egyáltalán nem törődik ezekkel a szempontokkal. Hogy nem a korábbi bemutatókhoz képest akarja megfogalmazni a saját mondandóját. Úgy tűnik, hogy Vinczét egyáltalán nem az erdélyi tematika érdekelte, olyan történetet állított színpadra, amely Erdélyben éppúgy lejátszódhat, mint egy magyarországi faluban, amelyet a nincstelenség, a kilátástalanság ural. Ez határozza meg a mindennapokat, ez ivódik bele az emberi kapcsolatokba, ez torzítja el az összetartozásokat és a vonzódásokat is. Ez taszít mindenkit a felrobbanthatatlan magányba – még akkor is, ha úgy tűnik, hogy a mértéktelenül fogyasztott alkohol közel hozza egymáshoz a szereplőket. De a történet végeredménye mégis csak az – s ezt Vincze rendezése előtt senki nem rajzolta fel ilyen plasztikusan –, hogy mindenki végtelenül egyedül marad.

A korábbi előadások egyikét sem mozgatta az a dühös, tehetetlen indulat, ami itt folyton előtör a szereplőkből. Nemcsak Ivánból (László Csaba), a boldogulás álmait rég magába temetett egykori bányászból, akit haldokló apja – aki megnyomorította egész családja életét – magához láncol, pedig legszívesebben mindent hátra hagyva a városban keresné boldogulását. Hanem a féltestvéréből, Ilonkából is, aki férje öngyilkossága után jobb híján jött vissza ápolni az apját, pedig tudja, hogy ez nem más, mint élve eltemetkezés. Ha ez a keserűség nem dúlna benne, akkor érthetetlen lenne, hogy miért ront neki azonnal a szomszédasszonynak, Irmának (Bacskó Tünde), aki rendítetlenül hordja a kompótokat, hogy Iván iránti reménytelen szerelme kifejezésének valamilyen formát találjon. Ezért érez megvetést a városból visszatért asszony iránt, aki valamiféle szexuális vonzerőt hoz erre az elfásult tájra, amitől még a féltestvére sem marad érintetlen. Ebben az előadásban nemcsak halványan dereng fel, hogy a testvéri kapcsolaton túl más is történhetne Iván és Ilonka között, hanem a férfi határozottan szájon csókolja a nőt, nekidönti az asztalnak, leteperi a lócára, s magévá is tenné, ha nem érkezne a szomszéd Illés (Németh János), Irma férje. Ebből a helyzetből érhető a felfokozott düh, amivel nekiront Iván a folyton vigyorgó szomszédra, aki bizony másokat is irritál, s maga is pontosan tudja, hogy neki nincs helye ebben a világban. Hamarosan fel is köti magát a fára, hogy ne álljon Irma boldogságának útjában. Nem tudhatja, hogy nem sokkal korábban Iván egyáltalán nem finomkodva, hanem bizony kíméletlenül kitette az asszony szűrét a házból, amikor tétován, keserűen, esetlenül, de mégis reménykedve szerelmet próbált neki vallani.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/3. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft