Az idővel beszélgetni

Szélsőséges helyzetek

– A Lear az ötéves Duda Éva Társulat egyik jubileumi bemutatója volt, a címszerepet maga Duda Éva, a társulat névadó vezetője játszotta-táncolta. Miközben te voltál az előadás rendezője, volt egy koreográfus is, Csuzi Márton. Bár egy Shakespeare-darabból indultatok ki, végeredményben egy táncszínházi produkció született (s ebben a műfajban te még nem dolgoztál). Kinek az előadása a Lear? A Duda Éva Társulaté, a koreográfusé, a rendezőé?

– Nem tudom. Ha viccelni akarnék, akkor azt mondanám, hogy én vagyok az apa, Marci meg az anya, vagy éppen fordítva. A Lear annyiban az én előadásom, hogy amikor 2006-ban felvételiztem rendező szakra, akkor felvételi feladatként ennek a darabnak az elemzését dolgoztam ki. Azóta hordozom magamban. Az egyetemen kisebb jeleneteket be is mutattunk belőle, diploma után pedig mindig felajánlottam a különféle színházaknak, amikor felkérést kaptam.

– Miért ilyen fontos neked a Lear?

– Van 3-4 olyan darab, amelyet feltétlenül szeretnék a pályám során többször elővenni – úgy, hogy minimum 6-8 év teljen el az egyes rendezések között. Egyszerűen kíváncsi vagyok rá, hogy milyennek látom majd magam akkor, amikor visszanézem a különféle életkoraimban készült előadásokat. A Lear is ezek közé tartozik, amivel többször szeretnék majd foglalkozni. Úgy érzem, hogy bizonyos dolgokhoz már elég érett vagyok, de vannak olyan mozzanatok is, amihez talán még nem nőttem föl.

– Arra vagy kíváncsi, hogy a különböző életkoraidban mit jelentenek számodra ugyanazok a darabok?

– Igen. Később, amikor rálátásom lesz a korábbi előadásaimra, akkor rajtuk keresztül szeretném megérteni a mostani magamat. A Learben annyira szélsőséges helyzetek vannak, és olyan sok mindenről szól, hogy erre mindenképpen alkalmas.

– Mert hogy a Learben legalább annyira fontos a fiatalok és középkorúak története, mint az öreg Lear királyé?

– Nem az életkorok a lényegesek, hanem a szélsőséges lélektani küzdelmek, amelyek a szereplők között zajlanak. Emiatt szerettem mindig is a darabot. Kezdettől fogva az az elképzelésem, hogy Leart nő játssza. Egyszerűen csak azért, mert maga a szerző is párhuzamosan építette föl Gloster és Lear sorsát, és úgy éreztem, hogy kicsit gazdagabbá tehetem az anyagot azzal, ha az egyik figurát – jelen esetben a címszereplőt – nő jeleníti meg. De nem találtam olyan színházat, amely vevő lett volna erre a koncepcióra.

– Mivel utasítottak vissza?

– Volt olyan színésznő, aki egyszerűen azt válaszolta a felkérésre, hogy de hát én nő vagyok! Vele nem is tárgyaltam tovább. És volt olyan hely, ahol be kellett látnom, hogy az a színésznő, aki a társulatból el tudná játszani a szerepet, éppen foglalt, mert egy másik darabot próbált párhuzamosan. Megértettem, hogy várnom kell vele, eljön majd ennek az előadásnak is az ideje. Így hát hordoztam magamban tovább, gyűjtöttem hozzá az infókat, az élményeket. Majd elkezdtem dolgozni Duda Évával, aki a Rigoletto koreográfusa volt Miskolcon. Akkor jutott eszembe, hogy ő jó Lear tudna lenni. Megnéztem a társulatát, majd előálltam Évának az ötlettel. Ő egy kicsit megijedt a feladattól, de megígértem, hogy nem engedem el a kezét, tudom, hogy mit akarok, tehát számíthat a segítségemre. Persze mindenképpen szerettem volna egy koreográfust, mert ez a terület mégis csak ismeretlen számomra. Azt hiszem, az elemzéseim elég pontosak voltak Marci számára, hogy aztán abból kiindulva együtt keresgéljünk mozdulatsorokat.

Részlet egy hosszabb beszsélgetésből. A teljes interjú jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2015/3. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.

Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában, a Katona József Színház könyvesboltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft

A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft