Komédiások
Molière: Tartuffe – Nemzeti Színház; Bulgakov: Molière, avagy az álszentek összeesküvése – Szegedi Nemzeti Színház
Színházi őszünknek kétségkívül Molière a kulcsfigurája. Miközben a Nemzeti Színház a Tartuffe-öt tűzte műsorára, a Radnótin Luk Percevalnak és alkotótársainak a négy reprezentáns Molière-drámát magába sűrítő, sajátos szempontból újraíró szövegkönyvéből készült előadás. Utóbbinak már címe is magában foglalja a nagy drámaíró nevét, akárcsak a Szegedi Nemzeti Színház produkciójának címe. Ez utóbbi viszont nem új szöveg, hanem Mihail Bulgakov korábban több címváltozatban is játszott félklasszikusa.
Nincs értelme Molière életművének aktualitásáról értekezni – és nemcsak azért nincs, mert jelentős drámái a szó klasszikus értelmében örökérvényűek, akárcsak a hatalomnak és a hatalom kegyelméből fenntartható művészetnek az a bonyolult viszonya, amelyet Bulgakov drámája ábrázol. Az aktualizálás boncolgatását a friss bemutatók nézőpontja is szükségtelenné teszi; ha van közös nevezője David Doiasvili Tartuffe-értelmezésének és Alföldi Róbert Bulgakov-rendezésének, az az, hogy a kortársi párhuzamok direkt felmutatását egyik sem erőlteti. Ám ez a mondat mást jelent (és más következményekkel is bír) a két előadásban. Némiképp leegyszerűsítve azt írhatnám, hogy a szegedi bemutató magát a direkt felmutatást nem erőlteti, a nemzeti színházi pedig a kortársi párhuzamokat sem.
Alföldi Róbert rendezése kortalanná stilizálja ugyan a bulgakovi történetet, s megteremti az áthallás lehetőségét, de óvakodik a szájbarágós aktualizálástól. Ami persze szükségtelen is, hiszen Bulgakov úgy formálta drámává a Napkirály udvarának és Molière-nek az összeütközését, hogy azt ne csupán saját, sztálinizmussal való konfliktusának, hanem a mindenkori despota és a zsarnoki kegytől kényszerűen függő művész viszonyának allegóriájaként is lehessen olvasni. Amire ugyan a szó legszorosabb értelmében vett egzisztenciális okok is késztethették, de ennek köszönhető (legalábbis részben) a mű későbbi népszerűsége is. (Ebből adódóan már az sem nagy öröm, ha egyre többen, egyre többször úgy érzik, hogy elő kell venniük a szöveget.) Az allegorikus értelmezés kibontásához szükségtelen az aktualizálás, hiszen a szöveg szinte önműködő. Sem didaxis, sem különösebb truváj nem szükséges ahhoz, hogy az előadás érzékletesen szóljon a művész kiszolgáltatottságáról, a hatalmi játszmákról (amelyeknek skálája a nyers agressziótól a magánéleti krízist, illetve az erkölcsi botlásokat eszközként felhasználó politikai propagandáig terjed), és a „felvilágosult" zsarnokság Janus-arcáról. Hogy mindezt mennyire hatásosan teszi, az pedig elsősorban a bemutató szakmai színvonalától függ. A hasonló drámák színrevitelének legnagyobb dilemmája számomra mindig az, hogy tud-e az adott premier hozzátenni valamit a már kialakult értelmezési és játékkonvenciókhoz, hogy a kézenfekvő mondanivaló artikulálásán túl indokolja-e valami más is a létrejöttét. És nem mondhatnám, hogy Alföldi Róbert szegedi rendezése elfelejtette velem ezt a dilemmát.
[...]
A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2019/2. számában.
Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken.
Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.
Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Ára (mely nem tartalmazza a postaköltséget):
Aktuális évfolyam számai: 880 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 595 Ft
Postaköltség (előre utalás vagy számlára való befizetés esetén): 335 Ft
