Mi történik a héten?
Heti ajánló 3. része: A hétvége bemutatói
Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók (2019. március 1.)
A svájci, német nyelven író Max Frisch (1911–1991) elsősorban regény- és drámaíróként fontos.
Egy neves építész fiaként született. Apja őt is építésznek szánta, bár Frisch már fiatalkorában is inkább az irodalomhoz vonzódott. 16 évesen írta első drámáját. Elvégezte a műszaki egyetemet, és építészmérnökként dolgozott. 1938-ban egy prózai művével elnyerte a Conrad Ferdinand Meyer irodalmi díjat. Ettől kezdve elsősorban irodalommal foglalkozott.
Az És a holtak újra énekelnek valamint a Biedermann és a gyújtogatók című drámáival szerzett világhírt. Az irodalmi közvélemény a kor legjelentékenyebb drámaírójaként tartotta számon. De Frisch a szépprózának is a mestere volt. Fontos regénye az 1954-ben írt Stiller és az 1957-es Homo faber. Mindkettőben az egzisztencialista filozófia fő problémája, a személyiség kettős arculata áll a középpontban. (Az utóbbi regényből 1990-ben Volker Schlöndorff készített filmváltozatot.)
Max Frisch
Az És a holtak újra énekelnek című drámáját Frisch „requiem"-nek nevezte. „Dramaturgiai jellege szerint ez a középkori „moralitás-játékok" módszerét folytatja. Személyei jelképes alakok, fogalommá vált halottak. A főszereplők vétlenül és értelmetlenül elpusztított katonák: Tom, Hans és Iván – egy amerikai, egy német és egy orosz fiú. Körülöttük a halottak kórusa. Feszült, megragadó, emelkedett szellemű vád minden gyilkos eszme és minden háború ellen. Már ennél a remekműnél világos, hogy stilisztikailag, a szerkesztés szempontjából Bertolt Brecht és Thorton Wilder drámái voltak hatással rá. Nem utánozza őket, de Brechttől az elidegenítő módszert, Wildertől a narrátor szerepeltetését örökségként elfogadja. (Ezek persze úgy örökségek, hogy mind a két mester idősebb kortársa)" – jellemzi a művet a Világirodalmi arcképcsarnok című könyvében Hegedűs Géza.
Janka Barnabás és Garay Nagy Tamás a debreceni előadásban
Az 1953-ban írt Biedermann és a gyújtogatókról ezt írja: „Ez is szimbolikus színpadi mű, ezúttal a beijedt, gyáva kispolgárról. Biedermann (a moralitásokból ismert Jedermann, a testet öltött általános emberi) paródiája. Biedermann úgy fél az emberiséget fenyegető gyújtogatóktól, hogy igyekszik kedvesnek lenni hozzájuk, még házába is befogadja őket, remélve, hogy majd az általános tűzvészben ő megmenekülhet. A komor cselekmény szinte bohózatos feldolgozása ókori és középkori színpadi lehetőségeket nyújt a szerepekhez. A cselekményt például Tűzoltók kórusa kíséri."
Max Frisch viszonylag gyorsan színre került Magyarországon. Az És a holtak újra énekelnek magyar bemutatója 1959-ben volt Kecskeméten, a Biedermann és a gyújtogatókat először 1960-ban mutatták be a Nemzeti Színház Katona József Színházában Marton Endre rendezésében, majd játszották Szabadkán (1961), Békéscsabán (1968), Veszprémben (1980), Újvidéken (1990), az Új Színházban (2004, r: Taub János) és Nyíregyházán (2014, r: Keszég László). Ezen kívül Frisch művei közül színpadra került magyarul az Andorra, Ha egyszer Hotz úr dühbe gurul, a Don Juan avagy a geometria szeretete és a Játék az életrajzzal.
Oláh Zsuzsa, Garay Nagy Tamás, Wessely Zsófia a debreceni előadásban
Most a Csokonai Színházban Szabó K. István rendezi a Biedermann és a gyújtogatókat. A rendező nem először dolgozik Debrecenben. Legutóbb a Mintapinty című monodrámát állította színpadra. Hasonló műfajú alkotás volt Visky András Júliája is, amit Ráckevei Annával vitt színre a rendező. 2017-ben készült a Macskajáték, amely a legjobb rendezés díját kapta a brassói 29. Nemzetközi Kortárs Drámafesztiválon.
A debreceni Biedermann és a gyújtogatók főszerepeit Garay Nagy Tamás, Oláh Zsuzsa, Herczeg Tamás, Wessely Zsófia, Miske László játssza.
Weöres Sándor: Octopus avagy Szent György és a sárkány
Weöres Sándor (1913–1989) nemcsak költőként (és műfordítóként), hanem drámaíróként is kiemelkedő jelentőségű, bár színműveit csak nehezen fogadta be a magyar színház.
Az Octopus című sokszereplős, összetett cselekményű, költői hatású drámáját 1965-ben írta, a Jelenkorban jelent meg, majd 1967-ben könyv alakban is. A dráma ősbemutatóját 1972-ben tartották Kaposvárott Zsámbéki Gábor rendezésében. 1979-ben a Nemzeti Színházban Ascher Tamás állította színpadra a darabot. Zsámbéki Gábor még kétszer foglalkozott az Octopusszal: 1994-ben főiskolai vizsgaelőadást készített belőle, majd 2001-ben a Katona József Színházban is megrendezte a darabot. 2008-ban Zsámbéki Gábor színészosztályával készített vizsgaelőadást a főiskolán Zsótér Sándor. A Weöres Sándor centenáriumhoz kapcsolódóan 2013-ban a szombathelyi színház is műsorra tűzte Valló Péter rendezésében névadójának darabját.
Weöres Sándor
Most ismét főiskolai vizsgaelőadás készül az Octopusból. Nagy Péter István negyedéves fizikai színház szakos rendezőhallgató állítja színpadra. Előadásában az SZFE hallgatói mellett a Forte társulat tagjai: Krisztik Csaba, Pallag Márton, Horkay Barnabás valamint Pálya Pompónia és Sütő András látható.
Az előadás ajánlója így foglalja össze a darab történetét: „Silene városa az évenkénti tavaszünnepre készül, ahol szűzlányt áldoznak a várost védelmező sárkánynak. A városba azonban betörnek a rómaiak, élükön Giorgio lovaggal. A kultúrák kényszerű összetalálkozása új fénytörésben mutatja a silenei társadalom működését. Meddig fenntartható az illúzió, hogy boldogulásunkért egy senki által nem látott lény a felelős? Hogyan tudunk elszámolni megalkuvásainkkal, ha miattuk évről évre egy lány elveszíti az életét? Az emberek kavarta viharok zűrzavarában ideáljaikat vagy épp csak boldogságukat kergető fiatalok számára most alkalom nyílik, hogy kezükbe vegyék társadalmuk jövőjét. De felnőhet-e egy társadalom, ha a felelős szembenézés helyett újra meg újra megelégszik a csoda és mese illúziójával?"
Nagy Péter István
Pályi András az Octopus 1972-es ősbemutatója kapcsán azt írta, hogy „az, hogy mit olvasunk ki a drámából, végül is attól függ, hogy mit olvasunk ki a valóságból". Nyilván ez ma is így van. Talán ezért is emelték ki a darabból az alkotók afféle mottóként ezt a mondatot: „Hogyan tudtok így élni? Mint vágóhídon a barmok. Mégis jókedvűnek látszik itt a nép." És ezért idézték a színlapon Weöres Sándor Terror című versét: „A jó nem múlhat el, s a rossz csak pillanat. / De jónak útja nincs, ahol e rém böfög, / s nyomorult létben a rossz pillanat örök."
Kerekes–Barabás–Darvas–Gádor: Állami Áruház – Katona József Színház, Kecskemét (2019. március 1.)
1952 májusában mutatta be a Fővárosi Operettszínház a műfajt a szocialista propaganda szolgálatába állítani akaró Állami Áruházat. A mű egy év alatt körbejárta a vidéket is, gyors egymásutánban bemutatták Szegeden, Szolnokon, Kecskeméten, Miskolcon, Debrecenben, majd 1953-ban bemutatták a belőle készült nagysikerű filmet is. Ezután feledésbe is merülhetett volna a mű (pontosabban bevonulhatott volna a filmtörténetbe), ha Ascher Tamás 1976 májusában nem állítja újból színpadra Kaposvárott. Tulajdonképpen ezzel a rendezésével kezdődött az a hosszú széria, amely az operett újraértelmezését eredményezte.
Gábor Miklós és Petress Zsuzsa az Állami Áruház filmváltozatában
A kaposvári előadásról annak idején így írt Nánay István: „Az Állami Áruház megmaradt a szokásos operettklisék között, volt szerelmi szál a primadonna-bonviván meg a táncos komikus-szubrett párok között, volt intrika, a negatív szereplők a kornak megfelelően feketézők, becsapott felvásárlók, saját kasszára dolgozó kispolgári csökevények, az imperializmus fellazító taktikáját érvényesítő népellenségek, akikkel szemben becsületes, a hibákat leleplező káderek álltak. S voltak az ingadozók. S mindenekelőtt volt móka és kacagás. A szereplők az ötvenes évekből ismerősek, a dramaturgiai szerkezet, a viccek, a szerep- és szituációs sémák a polgári operettből. Kaposváron mindez átszíneződött attól, hogy minden egyes pillanatot, a komikusat is, halálosan komolyan vettek, ezáltal minden szituáció egy kicsit túlhajtottá, karikírozottá, idézőjelessé vált, illetve attól, hogy hol a háttérben, hol a színpad két szélén vagy az előszínpadon tűnt fel, nézelődött, figyelt, várakozott két ávós egyenruhás személy, s nemcsak a színpadot, de a nézőteret is szemmel tartotta. Közvetlenül nem avatkoztak a cselekmény menetébe, de jelenlétük fenyegető felhangot adott a vidámságnak, a szerelemnek, mindennek. Operettország vagyunk, vidám barakk, sugallta kimondatlanul is az előadás. Aki csak szórakozni akart, tehette, aki többet, mélyebbet várt a színháztól, ezt az élményt is megkapta."
Jelenet a kecskeméti előadásból
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Kaposvárott nem aratott különösebb sikert az Állami Áruház. „A helyi operettrajongó közönség az eredeti operettet szerette volna látni, és a rendezés hozzáadásai csak zavarták őket a műélvezetben." „Az átértelmezett rendezésre és a politikai célzásokra ... csak a budapesti közönség bizonyult vevőnek." De a Vígszínházban az előadás frenetikus sikert aratott. „Arra voltunk érzékenyek, ami úgy tűnt, hogy valami bátor leleplezése a minket körülvevő élet hazugságainak. Igazából mindenki erre várt. Igen gyakran előfordult az, hogy közönségreakció jött ott, mert érteni véltek valamit olyan helyen, ahol mi ezt nem gondoltuk" – nyilatkozta a pesti siker kapcsán Zsámbéki Gábor, a kaposvári színház akkori igazgatója.
„Ez nem az én operettem. Így idézőjelbe téve" – mondta az előadásról a mű zeneszerzője. „Ebből az előadásból nem érzem ki, hogy igazi emberek is voltak, akik valóban jószándékúan cselekedtek." Pozsgay Imre akkori kulturális miniszter pontosan ugyanerre az álláspontra helyezkedett: „Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik ugyan nagyon fiatalon, majdnem hogy gyerekfejjel, de már tudatosan nézhette az Állami Áruház eredeti előadását. Nem a persziflázst, nem az iróniát, hanem az eredeti, hittel átélt Állami Áruházat. Ez az akkor játszott Állami Áruház kifejezett bizonyosfajta politikai tartalmakat, azt a világot, amelyik operettel, édes-bús vagy ragyogó zenei effektusokkal takarta el az akkori valóságos viszonyokat. De élt itt akkor egy társadalom, aktív dolgozni akaró társadalom, amelyik hitt abban, hogy a „legyen" oldalára kell állni, és nem a „van"-ból kiindulni, olykor bizony összetévesztettük a vágyainkat a valóságos lehetőségeinkkel" – mondta egy akkori interjúban.
Szemenyei János a kecskeméti előadásban
Pozsgay ugyan elismeri, hogy az „eredeti" Állami Áruház eltakarta a Rákosi-rendszer valóságát (amit Ascher „persziflázsa" kibontott mögüle), de ezzel az egykori kommunisták hitét állítja szembe, amit a sajátjának is mond. Mert szerinte nem is a „van"-ból kell kiindulni, hanem a „legyen"-ből, nem a Rákosi-rendszer megvalósult rettenetével, hanem abból, hogy ezzel a kommunisták egy jobb világot akartak teremteni. Pozsgay szerint, akik Ascher rendezését látták, és „ott voltak az 50-es években", azok „sértve érzik magukat, társadalmi konfliktusba kerülnek, hogy becsmérlik, lesajnálják azt, amit ők csináltak".
Ezzel Pozsgay Imre gyakorlatilag azt állítja, hogy a kaposvári Állami Áruház valójában két nemzedéket állít egymással szembe. Az egyik „az iróniára, a persziflázsra megy be, kacagni azon, hogy miben hittek ezek, hogy hogyan gondolkoztak ezek", a másik viszont sértve érzi magát emiatt. Pozsgay szerint ezek az emberek azt kérdezik, hogy „hol van itt a kulturális irányítás, hol van itt a kulturális politika, amelyik ezt a botrányt, ezt a rendszer gyökereit mardosó és rágcsáló művet és magatartást megengedi?"
Az Ascher Tamás rendezte előadás szövegkönyvéből indult ki a 2011-es győri előadás is, amelyet Horváth Péter rendezett. És ezt vette most ismét elő két fiatal alkotó, a k2 független társulat vezetői, Fábián Péter és Benkó Bence, akik a kecskeméti előadást rendezik.
Az Állami Áruház Ascher Tamás rendezte előadásáról is ír Sándor L. István Repedések a rendszeren című könyve.
John Cassavetes: Premier – Vígszínház (2019. március 2.)
1977-ben forgatta John Cassavetes (1929–1989) a Premier (Opening Night) című filmjét, amely alapján a Vígszínház előadása készült.
Cassavetes görög emigráns családban született New Yorkban. Színházi és filmszerepek után az első filmjét 1959-ben készítette. A New York árnyai (Shadows) a színészi workshopjain alkalmazott improvizációs technikára épült. A kis költségvetésű filmet különféle kisebb adományokból készítette el. Később a hollywoodi filmszerepekért kapott gázsiját saját független filmjei finanszírozására fordította. Következő önálló munkája az Arcok (Faces, 1968) volt. További fontos filmjei a Férjek (Husbands, 1970), az Egy hatás alatt álló nő (Woman Under the Influence, 1974), az Egy kínai bukméker meggyilkolása (The Killing of a Chinese Bookie, 1976) és a Szeretetáradat (Love Stream, 1984). Cassavetes a személyes hangvételű, költői filmek készítése mellett állandó társulatával színházi előadásokat is létrehozott, amelyekben színészként játszott.
John Cassavetes
Az 1977-es Premiert így foglalja össze az egyik ajánló: „Myrtle Gordon ünnepelt sztár, akinek nincs családja, férje, gyerekei, az ő élete, sőt lételeme a színház és a siker. Pályafutása hirtelen fordulatot vesz, amikor szemtanúja lesz egy rajongója véletlen halálának. A tragédia súlyos válságba taszítja a színésznőt, és gyökeresen megváltoztatja az életét. A színház egyre jobban összekeveredik magánszférájával, ezt fokozza, hogy darabbeli partnere, aki régi szeretőjét játssza, régebben valóban a szeretője volt; a rendező pedig ugyanolyan atyailag próbál gondoskodni róla a próbák alatt, mint a színházon kívül. Sőt mi több, szerepe szerint egy olyan nőt játszik, aki hasonlóan súlyos lelki válságon megy keresztül. Myrtle először érzi úgy, hogy kikerült a sztároknak járó védett fészekből, és nyitott szemmel csodálkozik a világra, miközben előtörnek eddig elfojtott érzelmei..."
A vígszínházi előadás plakátja
A Premier egyike Cassavetes legösszetettebb filmjeinek. Ebben a színház a filmben konstrukcióban a nézőpontok megsokszorozódnak, gyakran egymásnak ellentmondva ábrázolják a krízisből kiutat kereső női lélek portréját.
A vígszínházi előadás szövegváltozatát Forgách András és Vörös Róbert készítette. Az előadás a szlovák Martin Čičvák (1975) rendező és drámaíró állította színpadra. Az előadás főszerepeit Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza, Hevér Gábor, Börcsök Enikő, Seres Zoltán, Balázsovits Edit, Orosz Ákos játssza.
Nina Raine: Nemek és igenek – Centrál Színház (2019. március 2.)
Nina Raine (1975) angol színházi rendező és drámaíró. Első darabjának, a Rabbitnak 2006-ban Londonban volt a premierje (és a következő évben megkapta érte a legígéretesebb drámaíró díját). Második darabja a Tribes, amelyet 2010-ben mutattak be Londonban. (2012-ben Drana Desk díjat, 2014-ben a legjobb külföldi darabnak járó díjat nyerte meg NewYorkban). Ezt a darabját 2011-ben Szőcs Artur rendezésében Billy világa címmel bemutatta a Pesti Színház is.
Nina Raine
2011-ben írta Nina Raine a Tiger Country című művét. A 2013-as Longing két írónak, Csehovnak és a skót novellista William Boyd műveinek adaptációja. A Consent premierje 2017 áprilisában volt Londonban.
Ez utóbbi művet mutatja be most Nemek és igenek címmel a Centrál Színház. A darabot így foglalja össze a színház ajánlója: „Edward és Kitty igazi álompár. A férfi sikeres ügyvéd, az első gyerekük éppen csak megszületett, az új otthonuk pedig magazinba illően szép. Esténként házas és házasodni vágyó barátaik nevetésétől hangos a ház. A társaságból többen is éppen ugyanazon az ügyön dolgoznak, egy nemi erőszak tárgyalásán. A nappali lassan tárgyalóteremmé alakul, a derűs hangulat szertefoszlik, a régi barátok, a házaspárok ellenségként rontanak egymásnak. Nina Raine húsbavágóan friss darabja szerte a világon indulatokat kavart. Kendőzetlen őszinteséggel, ugyanakkor mély empátiával mesél nőkről és férfiakról, szexről és hatalomról, nemekről és igenekről."
A Centrál Színház előadásának plakátja
A Puskás Tamás rendezte előadás szerepeit Bata Éva, Lengyel Tamás, Pokorny Lia, Pálfi Kata, Schmied Zoltán, Kovács Patrícia és Bereczki Zoltán játsszák.
A leadképen jelenet az Állami Áruház kecskeméti előadásából
