A Shakespeare-darabok gyakran teremtenek alkalmat színházi, s ezen keresztül valóságmetaforák megfogalmazására. Ez történt a Vígszínház legutóbbi Shakespeare-bemutatóján, a Rómeó és Júlián. És ezt történik most is, amikor a Shakespeare-sorozat legújabb darabjaként a Makrancos Kata került színre a Vígben. Gothár Péter rendezését Szűcs Mónika és Sándor L. István elemzi.
Rengeteg jó szót kapott a kritikától a Katona idei első nagyszínpadi bemutatója. Elismerték a gesztust, hogy egy elfeledett magyar klasszikus kerül színre, dicsérték a színészeket, hogy érthetően és színesen közvetítik a 234 éves szöveget. Méltatták a teret, a jelmezeket, a játékötleteket, az előadás egészét átszövő igényes stilizációt. Csak egy dologról nem esett szó az írásokban. Arról, hogy ennek az előadásnak határozott mondanivalója van. A régies stíljátékon a jelen élményei ütnek át.
A Znamenák István rendezte produkciót egyfajta kettősség jellemzi: egyrészt számtalan eredeti, érdekes, jelentést sugalló megoldás van benne, ugyanakkor nem minden részlete egyformán meggyőző. Általánosságban az mondható el róla, hogy azok a pillanatai kevésbé hatásosak, amikor magukra maradnak a szavak, és a sütői érvelés logikáját nem támasztják alá színpadi hatások.
Ennyire mélynek, ennyire emberinek még sosem láttam A vágy villamosát, mint most a Radnóti Színházban. Az előadást rendező Zsótér Sándor legfőbb törekvése az volt, hogy lehántsa a Tennesse Williams-darabhoz tapadt érzelmes mázat, és bevilágítson a műben megjelenő emberi sorsok mélyére. Ebben remek színészek voltak a segítségére, legfőképpen a Blanche szerepét játszó Kováts Adél.
Ez a Bánk bán nem az a Bánk bán. Nem a nyelv, a történelem, az ország vagy a mitológia mélyét megmutatni vágyó, dohos múzeumi tárló, hanem friss, üde, recepciótörténeti reflexiókkal tűzdelt kortárs bemutatvány.
És felgördül a bársonyfüggöny (a színházi előadás kezdetét veszi), és mögötte semmi, csak egy másik bársonyfüggöny. És felgördül a második bársonyfüggöny, és mögötte egy újabb bársonyfüggöny – meg egy unott fejű, „nem tudtok újat mondani nekem, kispofáim” maszkú király kezében jogarral és országalmával.
A társadalmi érzékenység állandóan jelen van a Katona József Színház művészszínházi programjában. Ez hol közvetlenül jelenik meg (mint a Cigányokban vagy A mizantrópban), hol áttételesebben (mint a Woyzeckben vagy a Dilettánsokban), máskor meg a személyes emlékezés krónikás hangján szólal meg, mint az egyik idei első bemutatóban, A mi osztályunkban vagy a fontos tavalyi bemutatóban, a Nordostban.
Ennek a Szentivánéji álomnak a középpontjában nem az átmenet rítusán sikeresen áteső – a felnőttek társadalmába éppen betagozódó – fiatal szerelmesek állnak, hanem az idősebb generációk. Határ-átlépés ez is: előbb ágálni az idő múlása ellen, aztán szépen elfogadni, hogy még annyit se mondtál, „jegybanki alapkamat” – és az ifjúság máris elsuhant.
Igazgatóként A mizantróppal búcsúzott Zsámbéki Gábor a Katona József Színháztól. Az előadás meghívást kapott a POSZT versenyprogramjába is. A személyes hangvételű Moliére-előadásnak - mely tele van a számvetés, a búcsúzás gesztusaival - sajátos változata volt látható Pécsett.
Becsukódik a kapu mögöttünk. Fülünkbe visít a légvédelmi sziréna, épp összerezzennénk rá, de újabb csapódás: ablaktábla vágódik ki, és a rácsokon keresztül két döbbent arc kémlel körül – felénk. Erős hatások az első percben, de innentől kezdve hangnemet vált Zsótér Sándor előadása, és az SZFE hallgatói más eszközökkel vezetik egyre beljebb a nézőket abba, hogyan épül fel a félelem és magány Harmadik Birodalma.
Zsótér Sándor az egri Maya után (mely a tavalyi POSZT-on is szerepelt) ismét zenés darabot rendezett. Ezúttal nem személyes ambíciói vezették, hanem „megrendelésre” dolgozott: a HOPPart társulat kérte fel őt arra, hogy állítson velük színpadra egy világhírű musicalt.