Színes milliárdok
Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása – József Attila Színház
Ungár Júlia új fordítása kicsit felfrissítette és aktualizálta a szöveget, és egy-egy szövegrészből Tallér Zsófia készített ötletesen hangszerelt zenei anyagot. Belépéskor papírlapot nyomnak a kezünkbe, melyen arra figyelmeztetnek, hogy legyünk nyitottak és türelmesek, és ne lepődjünk meg, ha Güllen polgárai időnként dalra fakadnak. Ezt a „Zsótér Sándor missziójába” beavató papírocskát valószínűleg azért osztogatják, hogy a (kicsit vagy nagyon) másra számító néző se érezze magát csalódottnak, de ettől függetlenül vannak néhányan, akik felháborodottan távoznak a szünetben. Pedig az előadás színvonalas, látványos, szórakoztató és elgondolkodtató.
A városból elszármazott, sokadik férjét fogyasztó milliárdosnő azért tér haza régi otthonába, hogy rafinált módon bosszút álljon az őt annak idején rútul cserbenhagyó férfin. A tiszteletreméltó pozícióban lévő férfit a város lakóinak kell megölni, hogy elnyerhessék a számukra kilátásba helyezett egymilliárdot. A szöveg a kapitalista társadalom szomorú és kemény bírálata, azzal az alapvetéssel, hogy minden megvehető, és az erkölcs mibenléte is kizárólag pénz függvénye. A nagyvonalú dotációban reménykedő, büszke kisvárosról szóló példázat persze telis-teli van aktuális kérdésekkel, az előadásban nem a fenti tétel kifejtése az igazán érdekes, hanem az a folyamat, ahogyan a város derék polgárai megváltoznak a zsebükbe képzelt hatalmas vagyon reményében. Az, hogy miképp válik számukra bűnbakká a kezdetben abszolút támogatásukról és védelmükről biztosított Ill, s hogyan jutnak el arra a pontra, amikor azzal nyugtatják magukat, és azzal érvelnek a sajtó előtt, hogy ők teljesen jogos büntetést készülnek végrehajtani az erkölcstelen férfin. A kezdeti könnyedség, parodisztikus-ironikus hangnem kissé elkomorul, de az előadás a zenei betéteknek és a jól adagolt humornak köszönhetően egyáltalán nem válik didaktikussá.
Fotó: Sulyok László
A poros, szürke és jelentéktelen kisváros az Ambrus Mária tervezte színpadon olyan, mint egy színes makett-város: az egymás mögött, több síkban élénk színű (rózsaszín, lila, sárga) geometrikus alakzatok, különböző méretű háromszögek, négyszögek és boltívekre emlékeztető formák lógnak, ezeket felhúzzák és leeresztik az előadás folyamán. A furcsa alakzatoknak köszönhetően egyrészt igen változatos terek jönnek létre, másrészt pedig a színpad szedett-vedettnek és rendezetlennek tűnik, egyre inkább a kaotikusság érzetét keltve, ahogyan a város lakói is mindinkább belebonyolódnak a furcsa bosszúhistóriába. A színpad fölötti feliratot nem takarja el a függöny, így mementóként végig ott díszeleg: Isten hozta, Wäscher Clari.
A város polgárai kezdetben a szó szoros értelmében le vannak gatyásodva, a nők kombinéban (csak néhányan kaptak rá szoknyát), a férfiak trikóban vagy alsónadrágban igyekeznek az állomásra, a vasúti síneket pedig földre helyezett kötéllétrákkal jelenítik meg. A sietség miatt nem maradt idejük felöltözni, de valószínűleg nem is nagyon tudtak volna mit felvenni a lady méltó fogadásához. Később, amikor elkezdenek hitelre költekezni és öltözködni, előkerülnek az öltönyök és kosztümök, a nők piros, sárga és kék combfixeket kapnak, a férfiak pedig feltűnő színű, egymáshoz nem passzoló ingeket és nyakkendőket. A szereplők az egyébként visszafogott, homokszínű ruhájukban a harsány színeknek köszönhetően ugyanolyan mulatságosnak hatnak, mint alulöltözöttségükben az előadás kezdetén. Az egyébként jellegzetes zsótéri gesztus, hogy a konradsweileri erdőt minden egyéb díszlet és kellék nélkül a városlakók keltik életre, itt valójában a szerzői utasítások pontos követése, persze a rendező ötleteivel továbbgondolva: a kopogó harkályt alakító polgár minden erdei jelenetben lenyúl egy márkás szivart Claire-től, a régen fába vésett szív helye pedig épp a fát játszó színész szívénél van. Nagyon ötletes a családi autózás is: a családtagok (ketten elöl, ketten hátul), lelkesen helyben futnak.
A férfiak fegyvert fognak kezükbe, a szöveg szerint Claire szökött fekete párducát keresik, de a párhuzam egyértelmű: ezzel veszi kezdetét a hajtóvadászat. A második felvonás elején leereszkedő nagy, piros körlapon céltáblák találhatók, itt lehet darts-ozni, a kis nyílvesszőkkel a célba dobást gyakorolni, aztán a szatócsboltban előkerül egy bárd is, mellyel jobbra-balra hadonásznak. Ill a második részben zakóját már nem hordja, kék inge fölött színes pulóvert visel vállára vetve, melyen éppolyan geometrikus minták, háromszögek díszelegnek, mint amilyen a díszlet. Ez élesen megkülönbözteti őt a többiektől, és ekkor már mindenki számára világos, hogy a bosszú végrehajtása csak a megfelelő időpillanat megtalálásának kérdése. A város elöljárói között a Polgármester (Szabó Kimmel Tamás) meglepően fiatal; a Pap (Maday Gábor) fontosabbnak érzi politikai szerepét, mint hivatását, nem hord reverendát, csak néhány kereszt lóg rajta; a Tanár (Friedenthal Zoltán) pedig még akkor is a platóni eszményekről és az antik tragédia-hősökről szónokol, amikor gondolataiban valószínűleg már egészen máshol jár. A szereplők felöltözését követően egyszersmind kibontakoznak előttünk az egyéni motivációk és elképzelések, ezáltal a figurák maguk is egyre színesebbé válnak.
A főszerepben Ladányi Andrea látható, akinek ez az első egész estés prózai szerepe. E bátor rendezői döntésnek rendkívül sokat köszönhet az előadás. Ladányi Andrea alakításában Claire Zachanassian ellentmondást nem tűrő, határozott személyiség. Nincs lehetetlenül felcicomázva gyöngy nyakékekkel, arany karperecekkel és drágakő berakásos lornyonnal, mint ahogyan azt Dürrenmatt képzelte, hanem háromnegyedes ujjú, fényes gombokkal díszített sötét kosztümöt visel, szolid sminkjével, és szorosra összekötött hajával kifinomult ízlés és visszafogott elegancia jellemzi. Igaz, cipőjének sarka nagyon magas, és miniszoknyája feltűnően rövid. Ezáltal még karcsúbbnak hat, de e karcsúság a legkevésbé sem jelent törékenységet, a lady erős, távolságtartó és megingathatatlan. Ladányi Andrea elképesztő fizikai koncentrációval játssza a szerepet, egyetlen nyelvi baki nélkül, az esetleges színészi hiányosságok a szerepformálás előnyére válnak. Beszédében van némi monotonitás, dikciója szenvtelen, ezáltal minden szava súlyos, hűvös és kimért. Az öreg hölgy egy pillanatra sem érzékenyül el, kőkemény jellem, pontosan tudja, hogy mit akar, számára kétely vagy bizonytalanság nem létezik. A bosszút rendkívüli alapossággal és körültekintéssel tervelte ki, minden lehetőséget számításba véve, elképzeléseibe hiba nem csúszhat. A világ a lábai előtt hever, igaz, alapvetően társadalmi pozíciójának és pénzének köszönhetően. (Minden fontos személyiséget ismer, esküvőjére Angela, a Merkel ír gratuláló levelet, de jó ismerősei között van XVI. Benedek pápa és Nicholas Sarkozy is.) De keménységében van valami ellenállhatatlan, leginkább büszkesége, tudatossága és fölényessége révén. Claire fél teste protézis, elefántcsont kezét és műlábát egy világos combfix és gumikesztyű jelzi, Ladányi egy pillanatra sem feledkezik el ezekről, e testrészei valóban művégtagoknak hatnak: mozgását ennek megfelelően alig észrevehető, finom aszimmetria jellemzi.
Szolgái amolyan ősember-formájú bűnözők, amikor Claire a gyaloghintóját kéri, úgy emelik fel lábánál fogva, fejjel lefelé, mint amikor a vadászok a leölt állatot cipelik. A férjeket ugyanaz a színész (Dányi Krisztián) alakítja, legyen bár selypes dohányültetvényes vagy nagyon magas IQ-jú Nobel-díjas, kellően bamba és jelentéktelen. Ill (Méhes László) sokkal érzékenyebb, mint régi szerelme, akit megkeményített a nehéz sors és az üzleti élet. Bár tény, hogy a közös múlt érzelmes felidézése nem csupán ösztönös gesztus részéről, ezzel a városnak igyekszik szolgálatot tenni. Bűntudata nem nagyon van, úgy véli, nem érdemes évtizedekkel ezelőtti történetekkel foglalkozni, leginkább a halálfélelem bizonytalanítja el. Még ha gyáva is, teljesen tehetetlen: ettől lesz rendkívül kiszolgáltatott és szánalomra méltó.
A két vak eunuchtól (Háda János, Ömböli Pál) – mivel mindent elpletykáltak a sajtónak – Claire megszabadul, így ők játsszák az utolsó jelenetben a tévériportereket. A falugyűlésen Illre képzeletbeli fegyvereket fognak, a kínosan tisztességesnek tűnő emberek csoportja valójában felbőszült tömegként működik, de az egész jelenetet meg kell ismételni a közvetítő mikrofon technikai hibája miatt. Ill elvileg szívrohamot kap, de annak ellenére, hogy minden a szemünk előtt történik, mégsem teljesen egyértelmű, hogyan hal meg. Zsótér nem tanulságot akar szolgáltatni, a nézőre bízza a döntést. Bárhogy is történt a haláleset, és bármi jelenik meg róla a sajtóban, nem könnyű eldönteni, hogy Ill megérdemelte-e sorsát vagy sem. Pénz vagy a másik élete – azért ez mégsem egyszerűen fekete-fehér.
Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása
József Attila Színház
Fordította, dramaturg: Ungár Júlia
Díszlet: Ambrus Mária
Jelmez: Benedek Mari
Zene: Tallér Zsófia
Tánc: Vati Tamás
Rendező: Zsótér Sándor
Szereplők: Méhes László, Ladányi Andrea, Zöld Csaba, Gieler Csaba, Lévay Viktória, Kocsis Judit, Szabó Kimmel Tamás, Friedenthal Zoltán, Maday Gábor, Dányi Krisztián, Blazsovszky Ákos, Vári Kovács Péter, Sztarenki Pál, Tokaji Tibor, Sebestyén Csaba, Háda János, Ömböli Pál, Vándor Éva, Ullmann Mónika, Ferencz Bálint, Bárd Noémi Polli
Sz. Deme László: Zsótér Angyalföldön
Koltai Tamás. Nem félünk Zsótértól
Králl Csaba: Vígy a kísértésbe
László Ferenc: Zsótér Güllenben
Molnár Gál Péter: Elssler Fanny jobb keze
Ölbei Lívia: Zsótér, nem csak megnézésre
Dr. Petővári Ágnes: Az öreg hölgy látogatása
Tarján Tamás: A vészharang még a mienk
Ugrai István: Tiszta vizet a nyílt kártyákba
Urbán Balázs: Szép új világunk
Zappe László: Zsótér-Dürrenmatt light
