A játék méltósága

Oscar Wilde bármennyire is felületesnek és kiüresedettnek mutatja a 19. század végi, kinyalt, teás-sütis, angol világot, abból a szempontból fenemód optimista, hogy Bunbury (aki behelyettesíthető akár az élethazugság, a korai tudatalatti, vagy a későromantikus hasonmás ismert toposzával) még egy legyőzhető és kordában tartható valaki/valami. A lét elviselhető könnyűsége a Radnótiban viszont masszív. Ettől jó. Mármint az előadás.

Valló Péter nagyobb kockázatot nem vállaló, főleg a színészvezetésre és az egymás közti játékokra koncentráló, ám végig kiegyensúlyozott és következetes rendezése elsősorban: megértő. A darabot (amely igazándiból egyszerre életforma-, mentalitás-, és műfajparódia), a rendező nem a totális blőd és elnagyolt karikatúra felé viszi (pedig érdekes kísérlet lehetne egyszer a beszabályozott, közhelyekkel extrán felöntött szalonkomédiácskát egy kalapáccsal szétverni), hanem a fiatal, szeleburdi szereplők fecsegő életformájának eleganciáját és kecses-játékos hajlamát hangsúlyozza. A rendezőnek láthatólag nem az volt a fontos, hogy van egy egyre inkább anakronisztikussá váló, belterjes társadalmi réteg, amely még véletlenül sem nyitna ablakot a világra, nehogy a friss levegő valami taburól lefújja a port; hanem sokkal inkább az érdekel(het)te, hogy utolsó napjait ez a felső-középosztálybeli angol polgárság mennyi méltósággal és finesszel mulatja el. Bár Bergson, Nietzsche, Freud, Marx ekkorra már szinte minden megírt arról, hogy miért is omlik az a vakolat, ennek ellenére az Algernonokat és azok baráti körét a maguk és egymás szórakoztatására kitalált életszínházon kívül más nemigen érdekelte.

Igaz ugyan, ezt viszont affinitással, tehetséggel, stílusosan tették. Egy csel, két csel, felejcsel. Mert lehet, hogy az élet a 19. század végére áttekinthetetlen és érthetetlen lett, és a hétköznapok megannyi elképesztő és abszurd helyzete ebből következik, némelyek ezen mégis képesek gondolkozásmódjukkal, nyelvi készségükkel és eszközeikkel (főleg a paradoxszal), szellemiségükkel felülkerekedni, mi több, rajta nevetni!

 

Szombathy Gyula, Csányi Sándor, Martin Márta - Fotó: Dusa Gábor

 

A színpadon az elejétől kezdve poén poént követ, kettő közt zokog a nézőtér. Hisz nemcsak a szemén, hanem a fülén vezet az út a néző szívéhez, ahová Nádasdy Ádám szövege menten be is dolgozza magát. (A klasszikus vígjátékok kortárs újrafordításai – Nádasdy mellett Parti Nagy Lajos, illetve Varró Dániel munkáiban – esetenként olyan elemi élménnyel is járnak a néző számára, hogy újra figyelni kezd a szövegre, fülel, milyen újabb furcsaság és habcsók jön, s ez egy újfajta figyelmet, koncentrációt hoz a színházba, és a kortárs nyelvi tapasztalatainkkal beoltva ismét játszhatóak lesznek a már többször leírt, kifulladtnak hitt darabok is.) Az újrafordított szöveg lehántja korábbi átültetés manírjait, feszessé tesz, sűrít. Nem nyúl bele a tartalomba, de kifényezi, felfrissíti, beindítja. A híres paradoxonokat pedig kiélezi, tüskéikkel hadd csiklandozzanak csak.

A Radnóti előadása (a szöveg szellemessége mellett) egyértelműen a színészekre épül. A már említett (megértő) elmélyítés árnyalt játéktechnikával párosul, amire szükség is van, hiszen a Bunbury szereplői csupán a szövegből karikatúráknak, laza csuklóval rajzolt, tulajdonságnélküli zsánerfiguráknak tűnnek. A karakterek felcserélhetősége, a (többértelmű) Szilárd névvel való csikicsuki, a lányok szimmetrikus gügyesége; szinte mind-mind ugyanarra a rugóra járó, papírvékony reflexembereket takarnak, akiket nem a személyiségük, hanem (mint a korabeli naturalista darabok szegényeit) saját életformájuk határoz meg és mozgat.

Vallónál azonban egyszerre lelke nő mindenkinek. Kinek így, kinek úgy. Amellett, hogy bő két órát kapunk a színészi önirónia magasiskolájából, amint a szövegből sugárzó dekadenciát hol öniróniával, hol a burleszk eszköztárával érzékeltetik, a szereplők mégis szerethető figurák lesznek: Debreczeny Csaba (Algernon) hozza magával az Örkényből a remekül poentírozó, mesterkélt, mégis szuperlaza nagydumást. Kommentálni, magyarázni (főleg hülyeséget, ez specialitása) most is nagyon tud. Nagy Ervin után újabb vendégcimbora Csányi Sándor számára, aki az Asztalizene (über)Győzője után most az esetlenebb, kevesebb hájjal megkent barátot alakítja. Meleggé, selymessé teszi Jack Worthinget, aki a hidegebb, racionálisabb Algernonnak remek párja. Szorítani kell érte, szurkolunk, hogy udvarlása sikerrel járjon. Darabbeli szerelmét, a Gwendolen Fairfaxet alakító Wéber Kata öniróniája a legerősebb: éles váltásokkal ugrál jól kipróbált szerepei között. Élete állandó pozicionálás, egészen addig, amíg egyszer olyan nem lesz (a darab egyik híres paradoxona szerint minden nő erre jut), mint anyja, Lady Bracknell.

Utóbbit Csomós Mari alakítja, aki az est kulcsfigurája. Ugyanis ha nem képes hatalmába keríteni mindenkit a színpadon, az előadás nem működik, vagy jobb esetben is csak féloldalasan. A Lady csele, hogy senkit nem vesz komolyan. Csomós tehát a másikra se néz. Savanyú arccal hol ide, hol oda tekint. Neki mindenki hülye. Jack félszegen elé áll, és megkéri lánya kezét. Hangosan kiröhögi. Ha valakire mégis ránéz, azt máris az elemibe fokozza vissza. Kivételes karakteralakítás Csomós Marié, melyet komoly vétek kihagyni.

Marjai Virág, Martin Márta és Szombathy Gyula játsszák a vidéki szereplőket, Jack Worthing kúriájának lakóit, és bár nem hoznak olyan színeket és csavarokat a karakterükbe, mint azt londoni társaik teszik (ennek elsősorban szerepeik kevésbé ellentmondásos jelleme az oka), nagy poénjaik így is vannak. Karalyos Gábor és Kocsó Gábor faarcú lakájai minimális gesztussal maximális hatást érnek el.

A hagyományos, búfelejtő színházi estét ízléses díszlet és jelmez foglalja keretbe. Szlávik István háttérbe húzódó, háromszögalapú munkája főleg a kertjelenetnél emlékezetes: a narancssárga rózsák vibrálóan ágyazódnak a zöld sövénybe, akár egy impresszionista képen. A mértéktartó ruhák (Szakács Györgyi) a fiúknál mattabbak, a lányoknál élénkebbek, mind-mind a karaktervonalat erősítik.

A happy end persze a paródiánál sem maradhat le. (talán a premiernek tudható be, hogy a vége, aminek igazán robbanni kellene, egyelőre még csak langyos) Megkerül a koffer, a testvérek egymásra találnak (anélkül, hogy keresték volna egymást), elhárul az akadály (anélkül, hogy lett volna), a Ladyt meggyőzte a milliós hozomány, és kiházasítja lányát. Kész mázli, hogy Algernon is szerelmes lesz: Jack nevelt lánya, Cecily pont jó helyen volt. Az egész darabban semminek nem volt akadálya, hát mindig csináltak. Majd megoldották. Elvégre a boldogsághoz vezető út rögös. Úgy mondják.

Kinevetjük a bóvli közhelyeket, mégis joggal támad egy kis nosztalgiánk. Furcsa, frivol egy korszak, abszurd volt ez már a javából. Nincs az a képtelenség, ami ne történt, vagy ne történhetne meg az életben, kétségbe mégsem kell esni. Mégis mit tehetnénk? Vallóék azt sugallják: van az abszurdon túl is élet, a játék mindent legyőz. Hiszen nem muszáj azon nyamvadni, hogy mennyire romokban vagyunk és mekkorát vergődünk nap mint nap, ha komolyra fordítanánk a szót, még játszatnánk egymással. Legalábbis lehetne. Már ha tudnánk még játszani. Főleg egymással.

 

 

Oscar Wilde: Bunbury

Radnóti Színház

 

Fordította: Nádasdy Ádám

Díszlet: Szlávik István

Jelmez: Szakács Györgyi

Dramaturg: Morcsányi Géza

Rendező: Valló Péter

Szereplők: Csomós Mari, Wéber Kata, Debreczeny Csaba, Kocsó Gábor, Csányi Sándor, Marjai Virág,, Karalyos Gábor, Szombathy Gyula, Martin Márta