A kereszt tövében

Éjszakai képpel indul a marosvásárhelyi előadás. Pernelle-né (Biluska Annamária) jön gyertyával a kezével. Rémülten fedezi fel a sötétben a szolgáját: Flipote (Korpos András) épp önkielégítést végez, majd mentegetőzésként a sarokba mutat, ahol Mariane (Kádár Noémi) és Valér (Csíki Szabolcs) szeretkezik. Közben betépve botorkál be az ajtón Damis (Bartha László Zsolt). Később Elmira (Varga Andrea) is megjelenik, aki hasonlóképp „el van varázsolva" (például hosszú percekig áll fennakad szemekkel, mereven bámulva előre, mintha a fejében futó képeket figyelné).

Nem csoda, hogy Pernelle-né fel van háborodva, bűnbarlangnak látja a fia házát, és erkölcstelenségnek azt, ahogy a családja él. Ezért örül Tartuffe jelenlétének, mert az erényesség zálogát látja benne. „A mennyei ösvényre óhajtana terelni titeket" – mondja a családtagoknak. Ez viszont azt eredményezné számukra – amit Damis szóvá is tesz –, hogy „senki ne csinálhassa, amihez kedve van". Ők ezért tiltakoznak Tartuffe ellen.

A kezdő jelenet azonban nemcsak azt jelzi előre, hogy a rendező elmozdul a szokásos értelmezéstől, hanem azt is, hogy milyen világot teremt. A sima, sötét falak határolta térben felvillanó képeket látunk, amelyeket – akárcsak az előadás egészét – furcsa zongorafutamok festenek alá. Az álom és valóság határán érezhetjük magunkat, s ez azt is jelenti, hogy ami a színpadon történik, az nem feltétlenül a realitás szintéjén zajlik. Valamint azt is, hogy ebben az előadásban a szituációk mellett legalább ilyen fontosak (ha nem fontosabbak) a vizuális jelzések, amelyek plasztikus látvánnyá fogalmazzák a helyzeteket, színpadi képekké alakítják az emberi viszonyokat. Tehát az előadásnak a (magyarországi előadásoknál hangsúlyosabb) vizuális jelzései többnyire nem a valóságot képezik le, inkább víziókként hatnak: a figurák szándékaikról, belső állapotukról adnak képet, vagy a rendezői gondolatokat közvetítik. Ezért értelmezésükhöz is másfajta logikára van szükség, mint amelyek a magyarországi előadásokat működtetik.

Például Keresztes Attila rendezésében Orgon (Bíró József) a vállán egy hatalmas fakeresztet hordozva érkezik. A kép Krisztus keresztútjára utal, de mindezt groteszkké teszi, hogy az újonnan beszerzett keresztet még buborékfólia borítja. Így Orgonban nem egy újkori Krisztust látunk, legfeljebb egy olyan embert, aki nagyon szeretne ezzel a szereppel valamilyen módon azonosulni.

Hasonlóképp működik a következő jelenet is. Orgon szólítja egyenként a családtagjait: megöleli a gyerekeit: Damist és Mariane-t, megfogja a felesége kezét, majd meg is puszilja. A földre támasztott kereszt körül rendeződnek idilli családi tablóvá a szereplők. Orgon mosolyogva, gyengéden simogatja őket, hozzájuk bújik, miközben Dorine-nal (Gecse Ramóna) arról beszélget, hogy mi történt addig, amíg távol volt. A párbeszédből viszont az derül ki, hogy Orgont igazán csak Tartuffe érdekli, ami Dorine egyre elégedetlenebb, dühösebb hanghordozása is jelez. Azaz a kép és a szöveg kontrasztjából az derül ki, hogy Orgon gondoskodó, szerető családfőnek tudja magát, miközben valójában érzéketlen irántuk.

Ezt megerősíti a következő jelenet is, amely szintén a kontrasztra épül: miközben Orgon kibontja a csomagolásból a fakeresztet, átszellemült hanghordozással arról beszél, hogy Tarfuffe a világgal szemben közömbösségre tanította őt: „a legnagyobb lelki nyugalommal végignézném a testvérem, az anyám, a gyerekem, a feleségem haldoklását" – mondja. Damis ekkor kérdőn közel is lép az apjához, de ő nem reagál rá. Az eredeti darabban Cléante-nak mond efféle mondatokat Orgon, Keresztes Attila rendezésében viszont Dorine-nal beszélget, mert az előadásból kimaradt Cléante-t. Itt nincs rezonőr, aki a józan külső nézőpontot képviselné. Orgonnal és Pernelle-néval szemben Dorine a családtagoknak ad igazat, ő is úgy látja, hogy Tartuffe csak alakoskodik, s nem belülről fakad, amit képvisel.

Cleante „eltávolítása" az ára annak, hogy Keresztes Attila rendezésében Tartuffe önazonos lehessen. Ez Keresztes értelmezésének lényege, ami határozott szakítást jelent a Tartuffe előadás-hagyományával. A marosvásárhelyi előadásban nem érzékelünk distanciát a címszereplő szavai és a szándékai között. Nem hivatkozik olyan értékekre, amelyeket nem képvisel, s nem manipulálja vele a többieket sem. Ehelyett elsősorban a zavart érezzük a címszereplőben – és ehhez kapcsolódóan gyötrődést –, hogy a tudatosan vállalt nyilvános szerepe és a mélyről jövő késztetései nem fedik egymást. Ez okoz feszültséget benne. De ez minden érző és gondolkodó lény „keresztje" lehet, aki nem az ösztönei késztetései, hanem belső értékei szerint kívánja irányítani az életét. Keresztes rendezésében Tartuffe-öt is ez jellemzi.
Ezt a zavart sajátos szerepkettőzés érzékelteti a marosvásárhelyi előadásban. Azonos ruhában (egyszerű fehér pólóban és farmerben) két szereplőt látunk: Tartuffe-öt és Lőrincet, akikről sokáig nem tudjuk eldönteni, hogy melyikük melyik, hisz az Elmirával való jelenet elején is még felváltva, egymástól véve el a szót beszélnek. Aztán az egyikük kiválasztódik Tartuffe szerepére, a másik pedig a háttérbe húzódik. De hogy nem szükségszerű, hogy melyik „én" kerekedik felül, jelzi az előadásnak az a játéka, hogy a két színész: Bokor Barna és László Csaba előadásról előadásra váltva játssza Tartuffe, illetve Lőrinc szerepét. (Természetesen az eltérő alkatú két színész más-más karaktereket teremt, de a szerep értelmezésének lényege mindkettőjüknél azonos.)

Később egy pillanatig nem lehet kétségünk a marosvásárhelyi előadásban, hogy Tartuffe őszinte vallomást tesz Elmirának. De azt is látjuk, hogy maga is helyteleníti, amit csinál. Gyötrődve és zavartan szakadnak ki belőle a szavak. De azt érezné alakoskodásnak, ha mindazt, amit érez, meg se próbálná elmondani a nőnek. Elmira, amikor megérti, hogy miről van szó, határozottan feláll és kimegy. Ekkor – mintegy „büntetésül" – megkorbácsolja Tarfuffe Lőrincet. De Elmira visszatér, s felajánlja az alkut, hogy nem szól a férjének a vallomásról, amit Tartuffe el is fogadna, ha nem rontana elő feldúltan Damis, hogy leleplezze az apja előtt a „szerelmes" Tartuffe-öt.

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy Tartuffe-öt tényleges bűntudat gyötri, amikor számonkérően megjelenik Orgon. Nem alakoskodik, amikor büntetést kér tőle a fejére. Olyan mélyről fakad a fájdalma, hogy ez Orgonnak okoz szenvedést. Ezért kezdi okolni a fiát; ha nem robbantja ki a botrányt, akkor ez elkerülhető lett volna. Mindez ismét egy képben összegződik: Orgon áll középen, és egyfelől Tartuffe, másfelől Damis tépi, cibálja a ruháját, az előbbi büntetést kér a fejére, a másik igazságtételt követel. Végül Orgon úgy szabadul a „harapófogóból", hogy Damist löki el, őt teszi meg bűnbakká. Így valójában a saját maga állította csapdába sétál bele a családfő, s nem Tartuffe manipulációjának lesz az áldozata.
Áldozat – Keresztes Attila felfogásában – végül Tartuffe-ből lesz. Amikor megérkezik a királyi kegy, s visszaszáll Orgonra a vagyona, akkor a család alaposan helyben hagyja Tartuffe-öt. Egy korábbi változatban még a keresztre is felfeszítették. Most azt látjuk, hogy Tartuffe összetörve, összezúzva kuporog a kereszt tövében. Mindenki élhet ugyanolyan szabadosan, „elvarázsoltan" tovább, mint eddig. Az önazonosságra törő őszinteség pedig elnyerte méltó büntetését. A világ visszazökkent a maga bornírtságába.

Molière: Tartuffe

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat

Fordította: Petri György

Díszlet: Fodor Viola

Jelmez és styling: Bianca Imleda Jeremias

Zene: Boros Csaba

Rendező: Keresztes Attila

Szereplők: Biluska Annamária, Bíró József, Varga Andrea, Bartha László Zsolt, Kádár Noémi, Csíki Szabolcs, Bokor Barna, László Csaba, Gecse Ramóna, Galló Ernő, Varga Balázs, Korpos András