Személyes tőke

A produkciók kiindulópontja minden esetben egy-egy konkrét és aktuális kérdés vagy probléma, amelyről azonban - álszentségünk vagy közömbösségünk miatt - ritkán beszélünk, vagy akár gondolkodunk el mélyebben. A Rimini Protokoll alkotói e témákat a lehető legtöbb oldalról igyekeznek megvizsgálni, a legkülönbözőbb szempontból bemutatni, ám e törekvésükben nem készen kapott vagy általuk megírt szövegekre, hanem autentikus „adatközlők" vallomásaira támaszkodnak. A gondosan „válogatott" megkérdezettek elbeszéléseiből, élettörténeteiből születik meg az a „szövegkönyv", amelyet maguk az adatközlők adnak elő. A személyes, intim vallomásokat az alkotók a témával kapcsolatos tényekkel és szakértők objektív nyilatkozataival egészítik ki, s mindezt színpadi formába öntik.

A Rimini Protokoll előadásai precíz struktúra köré épülnek fel, amelyben a témák, altémák, élettörténetek, hivatkozások, szimbólumok, valamint a színpadi történések kölcsönösen utalnak egymásra, s így a felvetett kérdés számtalan (gyakran ismeretlen vagy szokatlan) aspektusát mutatják meg. A dokumentarista megközelítés és a játék, a fikció és a tények ütköztetésének köszönhetően pedig egészen speciális színházi forma jön létre.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A személyes történeteken és tudományos tényeken alapuló produkciók mellett a kollektíva készített „nagy narratívákból" kiinduló előadásokat is, ilyen a Wallenstein (2005) és A tőke (2006), amelyekben a szereplők kevésbé direkt módon kapcsolódnak a felvetett témához, mint a Rimini Protokoll más előadásaiban. A Wallenstein esetében az alkotók Friedrich Schiller drámai trilógiáját vették alapul, A tőke kiindulópontját pedig Marx gazdaságtani műve jelentette. A két előadást az a momentum is összekapcsolja, hogy - ismertségük ellenére - se Schiller, se Marx idézett alkotása nem tartozik az általánosan olvasott művek közé, ezért apropóként szolgálhatott a szélesebb körű problémafelvetés számára.

A tőke nem a konkrét művel, hanem az annak kapcsán felmerülő kérdésekkel foglalkozik: hogyan viszonyulunk a pénzhez, a gazdagsághoz, a munkához, a kapitalizmushoz és kommunizmushoz, Nyugat- és Kelet-Európához. Ugyanakkor e tematikus tengelyre fűződnek fel a nyolc szereplő által elbeszélt élettörténetek.

Az elhangzó vallomásokból és emlékekből - akárcsak a Rimini Protokoll más produkcióinak esetében - mozaikszerű kép születik, a személyes narratívák a legkisebb mértékben sem alkotnak lineáris történetet. Az előadás „menetét" mégis meghatározza egyfajta időrendiség. Marx művének első kötete 1867-ben jelent meg, „hőseink" elbeszélései pedig 100 évvel később, 1967-ben kezdődnek. A színpadon elhangzanak A tőke fontosabb „stációinak" (pl. újabb kötetek megírása, egyes fontosabb kiadások megjelenése) évszámai, majd a szereplők felidézik, hogy az egy évszázaddal későbbi évben milyen jelentős események zajlottak saját életükben (a fiatalabbak később kapcsolódnak be a mesélésbe). A hol „szólóban" elhangzó, hol összefonódó élettörténeteket időnként Marx egy-egy megállapításának felolvasása szakítja meg, s így az idézetek és a személyes vallomások kölcsönösen értelmezik egymást - gyakran finom humorral, (ön)iróniával fűszerezve.

A Rimini Protokoll előadásainak közreműködői - bár a színpadon önmagukat alakítják - a mű keretein belül és a szereplők között kialakuló viszonyrendszerben mégis határozottan megragadható színpadi alakokká válnak. E figurákat értelemszerűen élettörténeteik és az előadás fő témájához való viszonyulásuk határozza meg. Bár A tőke előadásában felmerülő kérdések - más-más szinten - mind a nyolc szereplőt érintik, Marx művéhez, illetve az abból levont vagy levonható következtetésekhez (lesarkítva: a pénz és a kommunizmus fogalmához) való viszonyaik alapján mégis különböző aspektusokat képviselnek.

 

Margevics úr és Zwerg asszony - Fotó: Dusa Gábor

 

Kuczynski úr statisztikus és gazdaságtörténész, Marx művei és A tőke kutatója - a szereplők közül ő az, aki leginkább teoretikus szemszögből tekint a címszereplő kötetre. Margevics úr németországi születésű történész és filmrendező, de nagyrészt a Szovjetunióban, majd Lettországban élt, így mindvégig oroszul beszél  - élete során pedig többször is kötelező volt elolvasnia A tőkét. Az előadás alatt Zwerg asszony tolmácsol neki, aki hosszabb időn keresztül élt Oroszországban, jelenleg orosz fordítóként dolgozik. Mindkét szereplő elhagyta Németországot, és Oroszországban találta meg szellemi közegét (akárcsak Marx gondolatai). Történeteikben óhatatlanul benne rejlik a kapitalizmus és kommunizmus témája is, amelyhez azonban két másik résztvevő szorosabban kapcsolódik.

Noth úr vállalati tanácsadó és egyetemi oktató, fiatalabb korában harcos kommunista volt, utcai demonstrációkat szervezett, a németországi letartóztatás elől a Kínai Népi Demokratikus Köztársaságba menekült - A tőkét pedig meggyőződésből olvasta el, többször is. Warnecke úr ellenben igen ifjú forradalmár, a németországi fiatal szocialisták mozgalmának egyik újraszervezője - a gazdasági folyamatokat Marx elméletén keresztül kívánja értelmezni, de A tőkét nem olvasta, és azt nem is tartja szükségesnek.
A pénz mozzanata, vagyis a „tőke termelési folyamata" szintén élettörténeteken keresztül értelmeződik az előadásban. Mailänder úr, író, egyes szám első személyben meséli el Jürgen Harksen befektetési csaló meggazdagodásának és börtönbe kerülésének történetét. Spremberg úr, a vak telefonközpontos és lemezgyűjtő arról beszél, ahogy a Legyen ön is milliomos! játékban próbált többször is „tőkét termelni". Végül Warnholz úr, a vízvezetékszerelő arról vall, hogy korábban megszállott szerencsejátékosként hatalmas összegeket veszített, vagyis egy fordított „értékülési folyamatot" mutat be.

A szereplők történeteit kísérő színpadi történések - akárcsak a Rimini Protokoll más előadásaiban - illusztratívak: demonstrálják és újrajátsszák az elhangzottakat. Warnholz úr egy táblára felrajzolt játékgépen magyarázza el a nyerőautomaták működését, mert valódi játékgép közelébe már évek óta nem megy (pedig áll egy a színpad sarkában). Spremberg úr önjelölt dj-ként lemezgyűjteményének kuriózumai segítségével szolgáltatja a zenei háttért, Noth úr pedig újrajátssza egy évtizedekkel korábbi, filmre vett és az előadásban levetített tiltakozó akcióját.

 

Kuczynski úr szakállas arca a polc nögül - Fotó: Dusa Gábor

 

A könyv fizikális valójában is fontos szerepet kap a színpadon. A díszlet egy hatalmas könyvespolc, amelyen A tőke kötetei sorakoznak, különböző kiadásokban, köztük egy-egy Marx  mellszobor áll, ugyanakkor a polcrendszer „zugaiba" ülnek be az éppen nem mesélő, hanem a többieket figyelő szereplők (Kuczynski úr szakállas arca éppen az egyik polc mögül bukkan fel, némi hasonlóságot sugallva a Marx-fejszobrokkal). A tőke kötetei (Spremberg úr esetében nagyalakú Braille-írásos könyvként) mindvégig a szereplők keze ügyében vannak, hogy a vonatkozó idézetet követni tudják, sőt az előadás egy pontján a közönség is megkapja a polcról lepakolt köteteket. A kezünkben tartott német nyelvű szöveg azonban holt anyag marad, amelyet a szereplők személyes és őszinte játéka tölt meg élettel.

 

 

Helgard Haug, Daniel Wetzel: Karl Marx: A tőke, I. kötet

Rimini Protokoll, Düsseldorfer Schauspielhaus

 

Díszlet: Helgard Haug, Daniel Wetzel, Daniel Schulz

Fény: Konstantin Sonnenson

Videotechnika: Michael Koch, Martin Hasenröhl

Dramaturg: Imanuel Schipper, Andrea Schwieter

Koncepció és rendezés: Helgard Haug, Daniel Wetzel

Közreműködők: Thomas Kuczynski, Ulf Mailänder, Talivaldis Margevics, Jochen Noth, Christian Spremberg, Ralph Warnholz, Franziska Zwerg, Sascha Warnecke

Helyszín: Nemzeti Színház

Előadások: 2009. március 23-24.

 

További kritikák az interneten:

Karsai György: Nyolc élet keresi Marxot

valuska lászló: A tőke a színpadon csak egyszer vicces