Összefoglalva

Café Budapest: War Sum Up – Hotel Pro Forma (Dánia)

Az alkotók angol címet adtak előadásuknak, amelynek fordítása úgy hangzana, hogy a „háború összefoglalása” vagy a „háború összegzése”, a produkció alcíme pedig „manga-opera a háború természetéről”. Kirsten Dehlholm a War Sum Up-ban – akárcsak korábbi rendezéseiben – a választott témát igen távolról közelíti meg, ám azt összetéveszthetetlen, sajátos alkotói látásmódján átszűrve egészen a kérdés legmélyéig hatol.

Nánay Fanni | 12. 11. 12.

A War Sum Up valójában három kultúra határán született: a dán társulat alkotói csapatának és a Lett Rádiókórus tizenkét énekesének (az Operation: Orfeo után a második) együttműködésében megvalósult produkció több szempontból is az ősi és modern japán kultúrából merít, egyfelől – ahogy az alcím is jelzi – a manga-képregényekből, másfelől pedig a hagyományos No-színházból. Míg az előbbi erősen befolyásolja az előadás vizuális világát, addig az utóbbi a produkció verbális szintjét határozza meg. Ugyanakkor mindkét ábrázolási mód (legalábbis Kirsten Dehlholm kezében) rendkívül alkalmasnak bizonyul a háború természetének megragadására.

A No-színház néhány formai követelménye nem áll távol a Hotel Pro Forma alkotói látásmódjától: egyfelől mindkettő zenés műfaj, másfelől a dán társulat előadásainak szereplői (akik gyakran nem színpadi színészek, hanem szóló- vagy kórusénekesek) sokkal inkább elmesélik, valamint az apró mozdulatok, helyzet- és helyváltoztatások szigorúan kötött koreográfiájával illusztrálják a történetet, mintsem eljátsszák azt. A No műfajának egyik alapvető jellemzője, hogy az előadások formája (szöveg, játékmód, látvány) gyakorlatilag a XIV. század óta nem változott. A Hotel Pro Forma „felborítja” e kötöttséget, amikor hat különböző, a IX–XVI. század között élt, s a No-irodalom legfontosabb alakjainak számító szerző kanonizálódott mondataiból kollázsszerűen építi fel a manga-opera librettóját. E – japánul énekelt – librettó szerzője a No-színészként is kvalifikált dán rendező, Willie Flindt.

A több száz éves idézetekből bomlik ki a „történetszál”, pontosabban annak a három sztereotipikus alaknak a sorsa, akiken keresztül az előadás a „háború természetét” megragadni igyekszik. A Zsoldos sebesülten érkezik vissza a csatatérről, ám a háború okozta poszttraumatikus stressz szindróma (amit természetesen nem a No-szövegek, hanem a háttérvetítésben megjelenő magyarázatok neveznek meg így) nem hagyja nyugodni, visszatér a frontra, ahol életét veszti, majd szobrot emelnek az emlékére. A Harcos elesik a háborúban, ám erőszakos halála miatt nem léphet be a túlvilágra, hanem kísértetként bolyong, és meséli történetét a halandóknak. Végül a fogságba esett Kém csak úgy szabadulhat, ha emberfeletti képességekre tesz szert. Valójában mindhárom szereplő „átváltozik”: a Zsoldos szoborrá, a Harcos kísértetté, a Kém pedig (képregény)hőssé – illetve, ahogy végsősoron az előadás mottója („Music. Manga. Machines”) is sugallja, az ember géppé változik.

Hotel Pro Forma3

E három karakter mellett fontos szerepet tölt be a Játékmester, aki valójában nem csupán az előadást, hanem – a rendező intenciói szerint – az egymást követő háborúkat is elindítja. Ő az egyetlen, aki mind térben, mind kinézetében elkülönül a kórus alkotta tömegtől. A kezdőjelenetben egyedül jelenik meg a sötétbe borult szín baloldalán, az előszínpadot keresztben átszelő fénysáv szélén. E sávban különböző stílusú székek hevernek látszólagos összevisszaságban. A sárga kiskosztümbe öltözött énekesnő egy kisméretű, meghatározhatatlan gépezetet tart a kézében (vagyis már itt felbukkan a gép motívuma), amely egyszerre emlékeztet zenedobozra és papírszalagos számológépre. Egy kart tekerve hozza működésbe a masinát, miközben a háborúk kirobbanásához vezető gyűlöletről, kegyetlenségről és bosszúvágyról énekel.

Később kapcsolódik be a kórus tizenkét tagja, akik a színpad teljes szélességében felhúzott, eleinte sötétben maradó állványon foglalnak helyet, majd a fokozatosan erősödő világításban egyre határozottabban rajzolódik ki a sziluettjük. Jelmezük egységesen fehér, s – a Csak úgy tűnik, hogy halott vagyok anderseni mesefiguráinak öltözetéhez hasonlóan – rengeteg asszociációt idéz fel (keleti harcosokat ábrázoló szobrok, nyugati porcelánbabák, marionettbábuk), anélkül, hogy egyetlen képzetet kényszerítene a nézőre. A kórus tagjai az állványon változtatják a helyüket, különböző formációkba állnak, vagy lefekve jelenítik meg a harctéren elesetteket, ám az előadás során egyszer sem hagyják el az építményt (kivételt képez ez alól a Kém, aki egy alkalommal kilép az előszínpadra – ezzel is jelezve, hogy transzformációja során emberfeletti hőssé vált). A Játékmester viszont éppen ellenkezőleg: mindvégig az előszínpadon marad, ahol a másik három „főszereplő” szólói, illetve a kórusrészek alatt lassú, kimért mozdulatokkal, szinte láthatatlanná válva hordja egy halomba a színen heverő székeket. Láthatatlansága megszűnik, amint az ő szólóira kerül sor, sőt, ahogy éneklés közben áthalad az előszínpadon, az énekesek úgy mozognak vele együtt az állványon, ahogy a vasreszelék „követi” a mágnest.

hotel pro forma1

A War Sum Up-ban – akárcsak a Hotel Pro forma összes előadásában – az erőteljes vizualitás mellett a rendkívül következetesen és precízen átgondolt zenei sík is kiemelt szerepet játszik. Szöveg és zene között ugyanúgy izgalmas kontraszt feszül, mint a librettó és a mai látványvilág között, hiszen az ősi No-szövegek kortárs dallamokon szólalnak meg. A produkció zenei világát meghatározza egyfelől a brit The Irrepressibles együttes (akiknek a művészi látásmódja nem áll messze a színháztól, s koncertjeik során rendszeresen használnak teatrális elemeket), másfelől pedig két fiatal kortárs zeneszerző, az elsősorban kórusműveket alkotó lett Santa Ratniece, valamint a vizuális művészetekből inspirálódó francia Gilbert Nouno.

Míg a No-színház az előadás verbális alapját jelenti, addig a manga erőteljesen meghatározza annak vizualitását. A Hotel Pro Forma produkcióinak látványvilágát a korábbiakban is az erős effektek (főleg az expresszív és dramaturgiai funkcióval is bíró fény, valamint a lézerrel való kísérletezés) határozták meg, ám az alkotók egész eddig viszonylag ritkán nyúltak a vetítés eszközéhez. A War Sum Up esetében azonban a projekció kulcsszerepet játszik, hiszen rengeteg mindent elmesél, amit a több száz éves szöveg nem tud elmondani – továbbá a technikájában és tartalmában is határozottan modernek tekinthető vetítés izgalmas kontrasztot alkot az ősi szövegekkel.

A projekció egyfelől lehet magyarázó jellegű (mint a korábban már említett esetben, amikor az énekesek mögött a poszttraumatikus stressz szindróma enyhítésére, illetve gyógyítására használt gyógyszerek felsorolását olvashatjuk, vagy egy másik helyen, ahol kémkedéssel kapcsolatos szómagyarázatokat kapunk), másfelől lehet illusztratív. Ez utóbbi esetben jelenik meg a manga, vagyis a jellegzetes japán képregénystílusban készült rajzok. Ahogy a manga nyugati definíciói és értelmezései rendszerint igencsak általánosítók és leegyszerűsítők, úgy a Hotel Pro Forma sem ás mélyre e témában, hiszen az előadásban felhasznált manga-rajzok nagy része az elsősorban nem japánoknak szánt How To Draw manga-sorozatból való. Ugyanakkor a rendező elsősorban a manga-hősök emberfeletti képességeit vetíti ki a Kémre – vagyis nem véletlen, hogy az előadás első felével ellentétben, ahol inkább a hatalmas vetítési felületre „bekúszó” sávok, amorf alakzatok, felhők képe a jellemző, a produkció vége felé közeledve egyre határozottabb szerepet kapnak a vetítésben a manga-karakterek. A teljes függőleges felületen megjelenő, óriásira nagyított, s gyakran gyorsan, szinte agresszíven váltakozó képek mellett az énekesek eltörpülnek, s így óhatatlanul felvetődik az embernél hatalmasabb, legyőzhetetlen mechanizmusok asszociációja, még akkor is, ha a manga-képek ezt nem sugallják közvetlenül. Az ősi, több száz éves szövegek, valamint a mai technika, mai látványvilág és mai traumák egymás mellé állításával születő ellenpontozás ugyanakkor a háborúk szakadatlan ismétlődésének, soha meg nem szűnésének gondolatát is közvetíti.

Hasonlóképpen korábbi előadásaihoz, Kirsten Dehlholm ez esetben sem idegenkedik némi finoman használt giccstől a zárójelenetben: a sárga kosztümös Játékmester az előadás végére látszólag amorf halomba hordja a kezdetben a színpadon heverő székeket, ám az összehordott bútordarabok a megfelelő szögből megvilágítva egy ágyú árnyékát rajzolják ki a háttérben. A Játékmester újabb háborút indít el.

Hotel Pro Forma2