Ottszületés

A titkot, ha tudnám, se akarnám teljes mértékben felfedni, mivel magamat sem kívánom megfosztani az élmény elevenségétől. Csak egyetlen elemét említem itt. Nevezetesen azt, hogy Nagy Józsefnél szinte minden a nézők orra előtt születik, változik, alakul át. Különös módon még azok az elemek is így hatnak, amikről tudni lehet, hogy előre konstruáltak. Táncszínházi, zenei és képzőművészeti kompozíció és improvizáció, tervezettség és jelenvalóság régen látott egységben forr össze e produkciókban.

A minket fogadó színpad eleve duális világ: első látásra egy színházi díszletből és egy koncertpódiumból áll. Ez a kettősség mégis egybeolvad, hiszen a zenekari tagok helyei (székek, hangszerek, kottatartók) felénk néző, nyitott U-alakban vágják el a teret, melyet hátul, kissé megemelve egy fából alkotott, drapp színű díszletfal, elöl pedig maga a nézőtér határol; ebben az első térben csak néhány farönk látható. A díszletfalon lévő ajtókon kívül hátul csak egy fekete alapon fehér színben megrajzolt, szarvast formázó kép vonja magára a figyelmet. (A mitikus állat megidézése az előadás egyetlen tematikai fogódzója, mely számtalan változatban tér vissza később, mégis, az egyetlen dolog, ami egy az előadásban, mert minden más kettős.) Ebben a hátsó térben van ugyanakkor egy zongora, amit nem hagyományos módon használnak: a játszók egyik kezdő aktusa, hogy lerobbantságát felvállalva afféle természeti tárggyá alakítják a méretes hangszert. Leváló billentyűivel az egyik színész, Francia Gyula dob célba, a tetőt felnyitva húrjai közé fűszálakat fűznek, amitől az egy furcsa nádas benyomását kelti. Ez persze érdekes véletlenszerű pendüléseket eredményez, akárcsak az, ahogy apró cukorkákat köpnek a húrokra a színészek. De más pillanatokban is a zene(kar) részévé válnak a játszók: már rögtön a nyitó gesztus is ilyen, amikor Szakonyi Györk a fejével kondítja meg a díszletfal közelében alálógatott bádogeszközt. Úgy hat az egész, mintha távoli lélekharang kongana, a játszók beállítása, arckifejezése halottkísérő rokonokat idéz - maga a zongora a ravatal, amit egyszerre idétlenül és időtlenül állnak körbe - az említett játékos aktusok az összképet erősen groteszkké teszik. Máskor meg az első térből hátrakerülő fatőkéken elhelyezett fadarabokat döngetik a színészek hatalmas fakalapácsaikkal, a hangok itt is izgalmasan, a zenekar kibővített ritmus-szekciójaként hatnak.

Fotó: Dusa Gábor

Ez a fordított szereposztás újabb kettősségként köszön vissza: ahogy a kezdetkor a színészek hangokat keltenek, úgy a zenészek játszóként egy kendő, illetve pálcák által megjelenített állat-alak animátoraiként állnak elénk a zárójelenetben. (Mondanom sem kell, a jelenetet a színészek érzékeny háttérkolompolása kíséri.)

Egy következő dualitás: kezdetben a szarvast ábrázoló kép mint a jin-jang jel komplementer színű pöttye lóg ki a saját közegéből. Az ugyancsak itt álló zongora szintén illetéktelennek hat hátul, a zenekartól funkcionálisan különválasztva. De a zenészek előtti üres térben eredetileg álló farönkök is disszonánsnak tűnnek a „koncertpódiumon", színükkel a fentihez hasonlóan oda nem illőnek hatnak a dominánsan fekete térben. Az előadás menetében e terek többször is átalakulnak, a színészek akciói révén tárgyi mivoltukban, jelentésükben is transzformálódnak előttünk. A változás a fenti tér természetivé alakításával indul, de közben a zenészek előtti pódium is aktív alkotó-térré válik, itt már erősen a fekete-fehér színek ellentétének dramaturgiájára alapozva. Szándékosan nem (csak) színházi térről beszélek: itt elöl ugyanúgy folyik álarcos alakoskodás, keménykalapos bábok és emberek (Nagynál már szignóként ható, előadásról előadásra visszatérő) viaskodása, mint fekete színű táblákon előttünk létrejövő gesztusfestészet. Az avantgárd képzőművészekké alakuló játszók hol tejjel ráköpve, hol egy-egy fekete felületre fekvő alakra lisztet szórva, árnyékát rögzítve hozzák létre kompozícióikat. Ezek a nonfiguratív képek aztán, a háttér falát megtöltve, színeik által kerülnek önkéntelen párbeszédbe a már eleve ott függő szarvas alakkal.

Nagy József színe által egyesít, alakja által választ külön a másik térben is: a nyitókép rusztikus farönkjeinek helyébe a végén, bár ugyanolyan színű, mégis finoman megmunkált asztal kerül: a zenészek (eredeti pulpitusukat búcsúszimfóniaszerűen odahagyva) ezen az asztalon terítik szét azt a kendőt, melyből egy csomóval és pálcáikkal egy szarvasra utaló, egyszerű bábot formálnak, mely bólintással végzi ki az asztalnál ülőket - őket magukat. Mindeközben, a színpadi homályban, valódi szarvas maszkban néz ki ránk a rendező.

Fotó: Dusa Gábor

A zárókép egyszerre humoros és kétértelmű. „Ember embernek szarvasa", mondom ki a vicces konklúziót, hogy aztán önkéntelen kérdéssé fűzzem tovább: vagy minden ember önmagának szarvasa? mit és hogyan is duplázunk magunkból a szarvas ősképét felhasználva? A mitikus időkből névtelenül hagyott (tabuként titkolt, csak semmitmondó jelzővel ellátott) agancsos állattal való szembenézés komolyságát megérti, aki belenézett már egy szarvas szemébe, de talán az se kevés, ha Bartók Cantata profanájának emberből átváltozott fiú-alakjait felidézi. Ez a gondolati játék persze mindig a személyiségen belül zajlik: a bennünk lakó természeti lény kér helyet magának a kollektív tudattalanból felkapaszkodva. Ezért kongat a kezdetkor lélekharangot a színész tar koponyával, ezért lehet elég a gesztust bábbal felidéző bólintás az asztalnál meghalóknak a végén, a tökéletes maszk vizuális jelével kiegészítve. Meg kell halni, hogy átváltozhassunk, hogy újjászülethessünk. Hogy jobbak, nyitottabbak, teremtőbbek lehessünk. Nincs mese. Pontosabban: csak a mese van...

Részlet egy hosszabb cikkből, mely teljes terjedelmében az Ellenfény 2009/10. számában jelenik meg.

100 tű hossza

Nagy József Regionális Kreatív Műhely, Magyarkanizsa

Zene: Mezei Szilárd

Rendező: Nagy József

Színészek: NagyJózsef, Szakonyi Györk, Döbrei Dénes, Ishii Junya, Francia Gyula, Buday Enikő, Kalmár Ákos, Gemza Péter

Zenészek: Mezei Szilárd (brácsa), Branislav Aksin (harsona), Pápista Kornél (tuba), Bogdan Ranković (klarinét, basszusklarinét), Márkos Albert (gordonka), Ervin Malina (nagybőgő), Csík István (dob)

Helyszín: Bárka Színház

Időpont: 2009. október 18.

További  írások az előadásról az interneten:

Sisso: Nagy József és testvérei

Török Arnold: Sejtlét és álomvarázs az ajtó mögött