Hagyomány-rétegek
Valamivel azért igen: az olyan balettek esetében, melyek népszerűségüknél fogva „lábról lábra" öröklődtek neves nemzeti társulatok táncos testein, s a 19. század harmincas éveitől kezdve repertoáron voltak hol egyik, hol másik táncfővárosban.
Ezek közé tartozik kétség kívül a La Sylphide. A francia származású Bournonville 1836-ban alkotta meg ezt a művét Koppenhágában, mégpedig úgy, hogy előtte már láthatta a legendás Marie Taglionit a párizsi változatban. Bournonville romantikája egy kicsit hűvösebb: biztos nem jár messze az igazságtól az, aki az északi légkört okolja ezért.
Fotó: Kyle Froman
Nos ezt a 174 éves balettet hozták most el hozzánk a dánok a Tavaszi Fesztiválra. Hogy a hagyománynak tényleg az eredeti rétegét láttuk-e, olyat, melynek minden pillanata egybecseng az eredetivel, nem tudhatjuk. Rézmetszeteket, grafikákat, akvarelleket ismerünk Lucille Grahnról, az első címszereplőről, valamint a darab egyes pillanatairól. Ezek visszafogott leheletszerűsége nem mindig egyezik azzal, amit itt és most látunk. Nagy vonalakban inkább harsány színek, éles formák, kirobbanó energiák jellemzik a mai dán előadást: olyanok, melyek a mai testhasználatra jellemzők, a mai textíliákra s a mai ingeréhségre.
A skót földön játszódó tündérmese (természetesen mélylélektani történet arról, hogy „az igazi" sosem lehet a miénk), érintetlen eredetiségében pereg le előttünk a két, viszonylag rövid felvonásban. A méregkeverő rossz tündért itt nő alakítja (régebben férfi szerep volt ez: nyilván a finom hölgyek egyike sem vállalhatott magára olyan szerepet, melyben csúnyának és drabálisnak kell mutatkozni), de mozdulatai az eredetiek. Megjelennek a képekről megismert jellegzetes koraromantikus pózok is, a kissé kerekded karokkal, enyhén előre döntött derékkal, alacsonyan tartott lábakkal. De inkább csak a pózok, mert a stílus maga, mely a sok-sok évtized során változó módokon edzett test és szellem által öröklődött, egy modernebb vonalvezetéssé változott.
Ami a híres Bournonville technika utóéletét illeti: az így is bravúros: virtuóz a lábfej munka, könnyedek és levegősek a kis ugrások, beszédesek a felsőtestek. Különösen a Szilfid-lány (Susanne Grinder) hozott igen tiszta, ihletett pillanatokat; partnere, az álmodozó James (Marcin Kupinski) játéka már közhelyesebb. Nehéz persze mai lélekkel „jól" előadni azt a pantomim játékot, mely a korabeli balettek elsőrendű kelléke volt: a cselekményt magyarázó, illusztratív gesztusokat. Mindeközben persze nagyon lehetett élvezni a naiv dramaturgia báját, arányos tisztaságát, s a látvány képeskönyvszerűségét a szép színekkel, formákkal.
Az est másik műve, a Symphony in C (C-Dúr szimfónia) szintén hagyományt idézett: egy későbbi, már 20. századi hagyományt: a nagy George Balanchine örökségét. Ezt a réteget megbízhatóbban ismerjük: keletkezésének idején, 1947-ben már használható volt a film eszköze is akár, de inkább itt is a lábról-öröklés biztonságáról beszélhetünk elsősorban. Ez a hagyomány azonban nem Koppenhágában honos, hanem - New Yorkban.
Balanchine hosszú, vékony balerináknak alkotott, virtuóz technikával, remek formaérzékkel és pengeéles muzikalitással. Geroges Bizet korai művére készült táncszvitje bámulatosan szerkesztett táncrajz: leleményes sziporka. Tele játékossággal, jókedvvel, mozgás- és térforma ötletekkel. Technikai szempontból irgalmatlanul nehéz: itt aztán jóval nehezebb könnyednek tűnni, mint a koraromantikus első műben!
Fura volt megélni azt a benyomást, hogy azok a női táncosok, akik az előző darabban finom termetű, hosszú lábfejű, nyúlánk lányoknak tűntek, itt - kurta kis tütükben - mintegy „tömörebbnek" bizonyultak, s ebben az acél-hűvös technikában most nem jeleskedtek annyira. Érdekes módon ezúttal is - mint A szilfidben - a férfiak bizonyultak könnyedebbnek, tisztábban virtuóznak: lábfejük itt is, mint amott: messzemenőkig megmunkált, lágy és mégis erőteljes.
A Magyar Állami Operaház nézőtere zsúfolásig telt meg erre a napra - a Tavaszi Fesztivál olcsónak éppen nem mondható jegyárai mellett is! -, míg másnapi modern estjükre, a MŰPA-beli Othellóra már szintén nem lehetett jegyet kapni. (Sajnos nem is tudtam megtekinteni a másik műsort.) Igencsak biztató indítás ez a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitónapján, reméljük, más programokat is hasonló érdeklődés övez majd!
Helyszín: Magyar Állami Operaház
Idő: 2010. március 19.
Más is látta:
Fuchs Lívia: Lejárt a szavatosság
Kutszegi Csaba: Dicső múlt, aggasztó jelen
Maul Ágnes: Újraélesztés után kivégzés
