Felkerült az i-re a pont

Nem tudom, ki az hazánkban, aki figyelemmel kíséri a zágrábiak munkáját, aki tudja, hogy tőlünk nem is olyan messzire fantasztikus előadások születnek, én csak most szembesültem ezzel. Ha ez másoknak is újdonság, akkor óriási eredménye a találkozónak, hogy különleges értéket ismertetett meg a közönséggel, azon belül a szakmával. Kár, hogy pont ma kevesebben voltak a színházban, mint ahogy azt az elmúlt napokon megszoktuk. Talán ebben része volt annak is, hogy többen inkább a hollandoktól várták előző este a „nagy durranást". A másik magyarázat az lehet - és eddig ezt az egyetlen hibát találtam a találkozón -, hogy erre az estére, ugyanarra az időpontra két műsort szerveztek. A zágrábiakkal egyszerre mutatkozott be a Pécsi Harmadik Színházban a MU Terminál és Hágen Zsuzsa rendező-koreográfus egy kortárs táncest keretében. Pécs nagyvárosa ehhez kisváros, ráadásul szerintem luxus is megfosztani a táncot szerető embereket attól, hogy - ha már egyszer tánctalálkozó van városukban - mindent láthassanak, amit szeretnének. Vannak döntések az életben, jól kell tudni dönteni - mondta kissé ironikusan egy ismerősöm. Nos, én döntöttem, azt hiszem jól, bár a másik oldal ismerete nélkül ezt egyértelműen nem állíthatom. Akárhogy is, óriási élményben volt részem a Nagyszínházban.

Horvátország első számú és legnagyobb balettegyüttese igen gazdag és folyamatosan bővülő - klasszikus és kortárs műveket egyaránt tartalmazó - repertoárral rendelkezik. Történetük 125 éve során számos neves alkotó dolgozott már a társulattal, mi most Leo Mujić, Nacho Duato, Vasco Wellenkamp műveit ismerhettük meg.

Idi Vidi

Az első felvonásban Leo Mujić Idi Vidi (Go and See) című művét láthattuk. Számomra ismeretlen a koreográfus neve (talán mások is így vannak vele), ezért a műsorfüzetből idézek: „Leo Mujić első ízben dolgozik a társulattal. Elismert európai balettiskolákban tanult, többek között Maurice Béjart tanítványa volt, karrierjét táncművészként kezdte. Koreográfiáit a különleges, sajátos modern nyelvezet és az erőteljes expresszivitás jellemzik." Valóban különleges, sajátos és erőteljes is, de szavakkal egyszerűen lehetetlenség leírni azt a varázslatot, ami tegnap este történt a színházban.  Csak rossz kísérlet lehet, mégis megpróbálkozom vele.

Sodró lendületű szimfonikus művet láttunk, minimális, de jól értelmezhető narratívával: férfiak és nők különböző csoportokban alakítottak ki egymás között hangulatokban érzékelhető kapcsolatokat, viszonyokat az egyszerű, de ötletes díszlet segítségével. (Paul Lightfoot Safe as Houses című balettjének díszletére emlékeztető megoldással és funkcióval: a körön belül és kívül lévők megkülönböztetésével). A gyönyörű befejezés, két nő egymásra találása tette kerekké a „történetet": amikor már a csillagok is lejöttek az égből (szó szerint), s a függöny lassan lefelé gördült, a fény tompult, az egymással szemben álló két táncosnő közül a nekünk háttal álló lassanként lehúzta ruháját, felfedve meztelen hátát... Ez volt az utolsó kép, s aztán csak a csönd és a sötét. Nem lehet visszaadni szavakkal a hatást, többek között ezért is zseniális Leo Mujić. Kéretik megjegyezni a nevét!

Mozgásvilága Kyliánéra emlékeztetett annyiban, hogy ugyanolyan hömpölygő, sodró lendületű, ötletes és váratlan, meglepetést okozó eredeti mozdulatfűzéseket használt a koreográfus, legalább olyan komoly technikai feladat elé állítva a horvát táncosokat, mint ahogy azt a nagy mesternél megszoktuk. Megtehette ezt Mujić, mert a táncosok mindenre képesek voltak, különösen a gyönyörű Edina Pličanić. Bach zenéjével tökéletes harmóniában szerkesztette Mujić a koreográfiát (muzikalitásban sem elmaradva Kyliántól).

Azt mondta egy nagy múltú magyar koreográfus, hogy akkor jó egy balett, ha azt az ember leesett állal nézi. Hát én ezt úgy néztem, egy pillanatra sem lankadó figyelemmel, nem akartam semmiről sem lemaradni. Lenyűgöző, lehengerlő produkció volt, aki nem látta, bánja, aki teheti, gyorsan nézze meg!

A következő két felvonás is két nagyon szép darabból állt, vitathatatlanul elismerésre érdemesek, nálam a pálmát mégis Mujić műve vitte el.

Na Floresta

Nacho Duato világhírű spanyol táncművész-koreográfust talán nem kell bemutatnom. A zágrábiaknak Na Floresta című 18 évvel ezelőtt készített művét tanította be, mely Heitor Villa-Lobos zenéjére készült. Lírai, szimfonikus mű volt ez is, Kyliánra jellemző jegyekkel, Duatótól megszokott magas színvonalon, Villa-Lobos remek zenéjéhez igazodóan folklórból merített vagy inkább azt idéző mozdulatokkal. Erénye a műnek, többek között, hogy (a rotterdamiak előző napi produkciójával szemben), pont addig tartott, amíg érdekes tudott lenni. A táncosok ismét remekeltek, egy nagyon jó együttes mutatta meg magát.

A harmadik felvonásban Vasco Wellenkamp Sinfonia da Requiem című balettje volt műsoron. Wellenkamp, aki Martha Graham és Merce Cunningham tanítványa volt, és táncos pályáját az American Ballet Theatre-ben kezdte, nem először dolgozott ezzel a társulattal. A Benjamin Britten zenéjére készült erős, komoly mű szintén hibátlanul szerkesztett, muzikális. A zenei műfajnak, a requiemnek megfelelően az emberiség történetében igazságtalanul, hiábavalóan halált szenvedett embertömegek gyászos mementóját adta. Azt gondolom, Zágrábban, a nem is olyan régmúlt háborús események miatt ez a mű manapság is komoly aktualitással, valóságtartalommal bír, és óriási hatása megkérdőjelezhetetlen. Ez utóbbi ezen az előadáson is érezhető volt. Szép zárását adta az egyébként is csodálatos estének.

Sinfonia da Requiem

A tegnapi nap eseményei közé tartozott még a pécsi Tanac Néptáncegyüttes fellépése a Színház téren. Őket nem láttam ugyan, de nekik még nagy szerencséjük volt az időjárással, mert az eső csak éjjel kezdett esni, de azóta szakadatlanul zuhog, ami a péntek délutáni szabadtéri fellépőkön könnyen kifoghat...